Juhász Gyula

Magyar elégia

Egy ezeréves dal sír lelkemben.
Elénekeljem?
Félek, hogy szívem szakad meg a dalban.
Örökségem e búbánatos dallam.

Ott búg benne az ezeréves átok,
Hiszen tudjátok:
A magyar, aki hívatott a nagyra
És büszke útját mindig félbehagyja.

Ott ég benne az ezeréves bánat,
Mely égre támad,
Miért kell nékünk, napimádó rajnak,
Elébe vágni örök zivatarnak?

Egy ezeréves dallam zsong szívemben,
S érezi lelkem,
Hogy e nótára megy az én életem,
Hogy ez az ének a végzetem nekem!

S ha pályám, bár szép, ó de töredék lesz,
Nékem elég ez.
Legalább népem nagy tragédiája
Az én sorsomban is magát példázza!