Juhász Gyula

Matuzsálem

Csak üldögélt s elnézte a világot,
Az embernyájat és mint nő e nyáj.
És mindig új jött s mind a földbe szállott,
Ő éveit rég nem számolta már!

Oly messze ment már a sok ifjú hajnal,
Mikor szívében még tavasz derült,
Rogyó inakkal és hajlott alakkal
Ő a ráváró sír szélére ült.

Tűnődve hallgatott s kereste rég
Elmúlt dalok elnémult ütemét,
Ha ifjú párok vígan énekeltek!

De nem találta és ámult nagyon,
Ha gyermeket látott arany napon.
Nem tudta már, hogy ő volt rég a gyermek.