Juhász Gyula

Sírvers

Utolsó állomás, közömbös, árva község,
Hol fonnyad az öröm és elhervad a vágy,
Hol lassan omladoz az avatag örökség
S vak Béla lelke sír mohos torony falán,
Ha egyszer erre jő egy távoli, finom nő,
Kinek szivében a könny harmata remeg
És lelke bánatos, mint nárcisz, mely síron nő,
(Ó távoli öröm, ó messzi szép szemek!)
Majd fogja mondani öreg tetőkre nézve,
Melyek alatt lomhán pereg a holt idő:
- E fásult zugban élt fájó vágyak zenésze,
Szívében szent tavasz dalait őriző,
Itt élt, sötét szemét e sötét gyászra vetve,
Derűt, Itáliát keresve hasztalan,
Míg elpártolt barát, ifjúság, jószerencse
És messze élt a nő, ki dalaiba van.
Itt élt, itt álmodott, itt várta kora végét
S nem látta a világ, mily szörnyű élet ez,
Mert gyásza férfibú s az örök égi szépség,
A művészet sebet s örvényt mind béfedez.