Juhász Gyula

Szelíd, szegedi versek

I

Trombitaszó

Az alkonyi Tiszán átszáll merengőn
A takarodó trombita szava,
Mint párját vesztett vadgalamb az erdőn
S túl tornyokon borong haza... haza.

A falu lelke zeng a trombitában
Szilajon, mélán, árván, elhalón.
Az ég pirul haragvó esti lázban
S a felhő rajta: holt hattyú a tón.

A falu lelke esd a trombitában,
Mely magánosan búg, trara, trara.
Városból szálló honvágy ez haza.

És elcsuklik a hang az éjszakában
Egy hosszú, hosszú fáradt altatóval,
Mint a fiáért síró anyasóhaj.

II

Reflektor

Túl a Tiszán, az újszegedi parton
Egy óriás szem nézi Szegedet,
Száll vén tetőkre, fákra bús kitartón
És kémleli az esti egeket.

Az alvó Tisza fölé von szivárványt,
Új Hadak útját mély hun sír felett.
Virrasztja a ráctemplom ódon álmát,
Majd a Boszorkány szigeten mereng.

Borzongva látják a poros akácfák,
Hajlongva várják varjas jegenyék
A néma partok lázas, nagy szemét.

A Város alszik, ő imetten átszáll
S egy bőgős hajó kormány lebeg,
Mint Elmo tűz komor gályák felett.