Juhász Gyula

Színház

Remegő vállak tündöklő havából
Diadémek mély fénye fölragyog.
Sötét bíborban ég a büszke páholy
S én lázadó láz betege vagyok.

A kikelet künn már hangolja húrját
S ujjongni fog az erdei zene,
De engem mély tavaszi szomorúság
Színházba űz, bár napfény kellene...

Már cseng a kard, már csendül a motívum,
Acélos lesz a lég s a kikelet
Betör süvöltve s mindent eltemet.

A vad zenét beteg szívembe szívom
S míg a tavasz száll, száll s zenél ujjongón,
Egy váll haván pihen forrón a csókom.