Juhász Gyula

Tristia

A szép gyerekség eltűnt édenében
Vadrózsát szedtem napsütötte réten
S elkóboroltam ismerős vidéken.

És hazatérve esti harangszóra,
Már elfonnyadt a színes réti rózsa,
Óh emlékszem az első bánatokra;

Hogy a rózsák is mulandóan szépek
S hiába virítanak messze rétek,
Az én rózsáim sorsa az enyészet.

Később a rózsát lányarcon csodáltam,
Első ifjúság viruló korában,
Első szerelmek múló mámorában.

De nyitva már az élet méla titka,
Hogy nem viszünk el semmit sem a sírba,
Hogy elmúlás van csillagokba írva.

De azért mégis, engedjétek nékem,
Ti örök rózsák egy nagy, örök réten,
Hogy ezt a múlást szomorúan nézzem,

Hogy nem gondolva a felhők fölöttre,
Borongó szívvel boruljak a rögre,
És boldogtalan legyek itt örökre!