Juhász Gyula

Ütközet

Mint csöndes, szürke ágyúk a lomha béke évén
Némán, mélán megülnek a félszerek homályán,
Zápor paskolja hátuk, állnak álmodva, árván.

Így élnek lelkek, tűrve a bánat renyhe csendjét,
Gubbasztva és alélva a lomha úti porban,
Közönytől és a gondtól kopottan és tiportan.

Míg egyszer jő a nagy nap, a vész, a harc, a végzet,
És elfojtott keservük tűzmagja lánggal égve
Süvölt sorsként, halálként és száll pokolba, égbe.