Juhász Gyula

Versek, rím és remény nélkül

I. Halott mellé...

Halott mellé temetnek holmikat,
Emlékeit, mik édesek neki.
Keresztet, amit hordozott nyakában
(Ó a lelkében is hordozta titkon!)
Arcképet, mely ódon és hibás
(Ó a szívében élt ragyogva Ő!)
És egyebet, tán egy beteg virágot:
Bús violát, vagy rózsát, amely őszi!
Halott mellé temetnek holmikat...

Melléd is, én halottam, aki élsz,
(Ki tudja, hol kísértesz s mit akarsz még,
Hiszen gyilkoltál és szerettelek!)
Melléd is, arcod halvány mása mellé
Odateszek csöndben, könnyezve, lágyan,
Egy életet, egy sorsot, egy szivet,
- Ó életem, ó sorsom és szivem! -
Tört holmik ők s neked értéktelen mind!

II. Sok méreg által...

Sok méreg által pusztulunk mi el!

Jöttenek ólmos, szürkítő betűk,
Könyvek fölött gubbasztó éjjelek,
(Künn május álmodik, vár és szeret:)
Jöttek nehéz magányok, mély talányok,
Mikor bús gyertyák fényénél ijedten
Találkozott magammal önmagam
Tükörben és lelkem mély tükörében...

Sok méreg által pusztulunk mi el!

És jöttél végre későn és mohón,
Szép, szabad élet és májusi éjjel...
Virrasztott szívem az ablak alatt,
Szép szeretője ablaka alatt,
Rossz szeretője ablaka alatt,
Más szeretője ablaka alatt...

És jöttél utoljára rút november,
Magány, mely emlékektől kong szegény,
Magány, amely vádaktól kong szegény.
És jött a bor, a bánat, a felejtés.
És régi nyomorok új bélyege...

Sok méreg által pusztulunk mi el!