Kafka Margit

EGY RÉGI NAPLÓSKÖNYV UTOLSÓ OLDALA

Későn indultam el várásgyűrte szívvel.
"Jaj, sietni kell most, utamat vállalni,
Mozgókép-mozgalmat sorsomba vetítni,
Gázlóim gázolni, sűrűim felverni,
Szívemet göngyölni idegen szívekbe!"

Tikkadt kiváncsiság két szemem árkolta,
Minden tüskebokrot rengetegnek néztem,
Útszéli pocsolyát gázlóként gázoltam,
Minden jött-ment szívet szívemre kötöttem,
Jött egy rossz szerelem: végzetemnek mondtam.

Most leválnak rólam a szívek nem-fájva,
Mint érett gyümölcsről magburka leválik;
Mi lehet még hátra, mit kell még akarnom?
...Talán ezentúl már várás nélkül várok,
Lusta alázattal sorsomnak juházva?

Voltak szavak mégis, miket sohse mondtam,
Ezt: "Be jó hogy jöttél! Jaj, ne késsél másszor!
Látod, boldog vagyok!" Ilyet sohse mondtam!
Ilyen szent egyszerűt, ilyen szép biztosat.
Most jut eszembe, hogy sohse voltam boldog!

Ami még jöhetne: váratlan ajándék,
Szép tükröző látás, szent dilettáns élmény,
(...Hisz néha már tudok örülni egy tájnak...)
Néha így álmodom: vállamra valaki
Hátmegül, vigyázva meleg kendőt dobna,
S lábujjhegyen, mint jött, szépen továbbmenne; -
Építő, szépítő, enyhes jó szerelem.
(...Csak úgy venném, ahogy örülök egy tájnak;)
Bizonyos, hogy nem lesz; kicsit tán mindegy is;
Talán azért szabad boldogságnak hívni.

1913