Kafka Margit
PRÉCIEUX VERS A FÁJDALOMRÓL
Gondolom: lehetne szelíd vendégem, borús barát;
A tűzhelyhez ülnék vele langyos, télesti csendben,
Formásan, ezüsttálcán szolgálnám fel neki a lelkem,
Zümmögve panaszolnám sorsom, mint szamovár csüggeteg dalát.
"Mi lesz velem? - Még élek! - De nem bírom
tovább!"
Gondolom, fegyverem is lehetne a fájdalom talán!
Görcsös kezembe ha egyszer írott zászlót szorítna
Valami álom-igazért könnyű halálba uszítna
Hit-sarkantyúval űzné tajtékos paripám;
És boldog hazugok hada vágtatna dalolva nyomán.
Vagy mint töviskorona fogná felemelt homlokom át.
Mint régi mártírokét, kik karjuk keresztbetéve
Várták az aréna vadját; kifordult szemükfehére
Már látta megnyílni az üdvöt, boldogok énekes honát.
Ó, misztikus kéje a kínnak, - hol keressem gloriolád?
Mégis, ha másféle, ősibb hősök igazibb csodája;
Lenne fájdalmam a gally, mely átnőtt szent fakírok husán,
Kik jajtalan, mozdulatlan, akarva-tagadó tusán
Tétlenebb, létlenebb létre, növényibb alakra válva
Visszaszenvedték testük az isteni közöny-halálba.
Ó, de mind mese ez! Volna csak tövis egy rózsán,
Tűzpiros rózsán, - amivel ablakon int be a kedves
És betérvén asszonyához, - gyermekin kegyetlen kézzel
Játszva lágy keblébe rejti és ráölel szorosan. -
- -
- Perc, parázsló gyönyör te, százszor-eleven halál,
Mely lüktetve, sajogva a lét legmélyebb mélyire száll?
S a lélek döbben csudálatos csendben:
"Ez az ajándék! Ezért születtem!"
Mennyi szépség is lehetne tebenned, Szenvedés! -
-
S míg parádézom itt, hogy így tudok írni felőle
Rendes rímet ragozva, - formásan, fínomkodón;
- Milyen szégyellve érzem, hogy hitvány, idétlen, suta,
Megcsúfolt, pellengéres, koszorútlan az enyim,
Mit rejtegettem és becéztem majdszinte éveken át -
- Minden cédalány kacaghat rajtam! Ujjal mutathat az utca
engem,
Ki gyepük tarkálló gazzát ápoltam azaleaként! -
- Szégyen, hogy még mindig próbálom szépítni kudarcos
multam,
Menteni régi hitem, alkudni gyengén, nyomorultan,
S a festett bálvány tört cserepeit reszketve illesztgetem!
-
- Ó, inséges, bekerített, sanyargatott város az én
szenvedésem!
Túl a falakon hetykén dőzsöl a tábor és gúnydalokat költ
rám. -
Hát eltanulom tőle én is, - és rikoltom, nehogy
sikoltsak
És danolom fuldokolva: "Hej, magam is így akartam!"
- - -
- - - De régi, szép könnyeimért tudom; hogy
mégiscsak kár volt!
Én szegény, forró jóságom, e léha gonoszkodásba hajszolt!
Eljátszott finnyásságom! Kis pávás önbizalmam!
Dolgaim fontossága! És minden!
Az életem!
De legalább megadatott nekem, hogy így tudom látni
végre!
És írni felőle!
1912