Kafka Margit

TÁN ZSOLTÁROK ELÉ

Egytájban a halál értem izengetett.
Sokat járkáltam akkor szökkenő hidak ívén, -
S ha véres kocsilámpa-szemek növekedtek az estbe felém,
Síneken állva, kisértőn mértem a perceket. -
Vagy házlépcsők vad emelet-örvénye felett
Szemem lehúnytam. És balkonok szédületén
Vigyáztam a szívemet százszor is én:
Bírok-e? - Várok-e? - Félek?
És elvégeztem, hogy maradok: élek.

Most nekem már menni kell.
Kivilágított termekbe sietve nyitni,
Kiviláglott hír-titkokat kérdezve szítni.
S hol két szempár sugara egymásba tüzell,
Közöttük haladni el.
Ablakban állva nézni, hogy járnak utcámban a párok,
Ismerős párok, tilosba-járók.
- Így próbálni kell, hogy bírom-e, állom-e szépen?
Erős-e ellened Élet, a vértem?

(Pedig jobb volna, tudom,
Erdőn, hegyekben járni és érezni vizet, eget.
Szoktatni már egyszer a csendhez szegény, feszült szívemet
És megbékélni, bizony!)

Eljön-e az Úr majd, ha hívom? -
Ha felhőkben, vizek sodrán, föld hűsén keresek
Két óriás, merítő, lágy, nyitott, örök tenyeret,
Mely csak kitárul se adva, se kérve, -
Lehajthatom-é egyszer fejemet?
Feszült lelkem belesimulhat-e végre
Az Isten óriás köd-tenyerébe?

1912