Kafka Margit

TÜSKERÓZSA

A zordon, sziklai várban, a Sória-Mória hegyén,
Száz rózsa kinyilt ma csudásan; rózsábul az út, a sövény.
És sürgeti, kelti a szellő, hogy illata, illata szálljon,
Hadd lengne, suhanna a légben száz ifjúi rózsaszín álom.
Mert rózsa nyilott a kövek közt, omladozó, bús hegyi várban,
A szeme fényes, - tizenhatéves, szép, rózsaszínarcú leány van,
Haj, mesebeli szolgahad! Amikor int,
Teremjen, sürögjön a kedve szerint.

Ám eljöve orvul a tündér, a haragvó,
És szólt szigorúan: "Ejh, mit az álom!
Jer, küzdeni, élni! Peregjen az orsó,
Oly rendes, józan e munka, leányom!"
Haj!... Tőr van a guzsalyban, és fogan az átok,
Szép, illatos álmait van-é, ki megója,
S ha fagy merevíti a lenge világot,
Vad tüskebozót lesz a rózsa, a rózsa.

És vége az üdvnek, és vége a dalnak,
Hullnak a földre, a sárba a rózsák:
Fakul, kihamvad a mosolya annak,
Kit megsebezett a valóság.
Nagy csend van a szívben, és csend ül a várba',
Denevér surran, a multbul egy árnyék...
Ám hős lovagifját még valaki várja:
Nem holt vala meg, csak alszik a lány még.

Peregve az évek sorba letelnek,
És egyre sürűbb lesz a tüskebozót.
Óh, menteni kén ezt a kárhozott lelket!
Óh, mondani gyorsan a varázsige-szót.
És jő a királyfi végtére, sokára.
Hős, ki egy sárkányt maga lebírna,
S oly szép, daliás! Jön, feltör a várba,
S hull egyre, halkan a halott leányra
A rózsa, a rózsa szirma.

1906