Katona József

A Holdhoz

Bágyadt Leányifjú![1]
játszi tárgya az édes andalodásnak!
lankadíts le hideg tüzeddel ezen hűs
    domb fűvei közt.
  Éjnek Királynéja!
Anyja a körülötted égve enyelgő
csillogós csecsemők ezernyi sorának!
    nyújtsd dajkakarod!
  Légy üdvözölt szép Hold!
téged alkota már a Gerjedelem ma
Istenének: előtted ömledeznek az édes
    s a bús kebelek.
  Ah! bár elég volnék
mindazon heves érzemény kirebegni
a hideg levegőbe, mellyben alélgat
    a tűredelem -
  mellyel feléd tömjénz
a Szerencse ölébe' szunnyadozó sziv
hál'adatja - midön kivonja magát, s le-
    rogy színed előtt.
  Ott a liget híves
rejtekébe vonúlt homály közepén néz
fel reád, kebelekre öszveborúlva
    két boldog alak;
  a bús halandóság
elrepűle belőllök: angyali álom
játssza ott csak az égi boldogulásnak
    szent érzeteit.
  Endymion módon
várja kellemetes varázsidat ott egy
lanyha csókod elébe hengeredő kis
    völgy csermelye, s az
  azt elnyelő tó ott
andalog. - Siet öszve a patakocska
habja, hogyha ezüstös arculatod förd
    rezgő tetején.
  Fördj! fördj belé szép Hold!
még az Est leesett siralmit is a fű-
szálakon lebegik feléd enyelegve
    a szűz Zephirek.
  S majd - ollykor a küzdő
hói tornyozatot leverve ha ált'törsz -
üdvözölve köszönti jöttödet a fényt
    nyert hűs levegő;
  s ott egy Juhar lengőn
csettögő levelén pihenni leszállott
fényke foltodat akkor ollyan igen kész
    ringatni vele.
  Neked piheg hálát
a Szerelmese enyhü oldala mellett
álmot urbikoló kis Gerlicehím a
    szűk fészek előtt.
  Neked virít vissza
fényt azon ragyogó bogárka az éjben,
melly tüzet vet amott az elmaradott út
    hökkent fiának.
  Téged sohajt a Meg-
tévelyedt. Tereád esenkedik a Nap
tűzvilága vegyes zajába' kifáradt
    Bölcs agyveleje.
  Téged teként sújtva
a szigor temető kereszti között egy
sirhalom tetején szülői után El-
    érzékenyedett.
  A csacska berken túl
csak te öntsz örömöt kisirt szemein szép
özvegy Alcionénak ablaka sárgúlt
    pirzöldein ált':
  ah, csak csupán tőlled
várja vissza az elrabolt Napot - a ki-
tépetett csemetét - reménye reád! te
    egy Istene vagy!
  Áldott virrasztó fagy-
mécse a hideg éji borzadozások
gyáva rabjainak! jövel, jövel, óhajt
    hűs pázsitom is.
  Sirján szerencsémnek
rád tekéntek ezen magánybol elázott
arccal - ah, hideg éj királyi Kegyesse,
    vedd ált' ez özönt!
  És hogyha súgárid
fáradott maradéka majd aluvó szép
Gyilkosom szemein leül Lugosának
    árnyéka között:
  akkor, Kegyes, csókold
kármin ajkira könnyemet, s vegyesitsd be
játszi álma közé varázs susogással,
    hogy érte folyott.