Katona József

Rege

Fáradt csend sziszegett az Éj homályán,
s egy fél gyászba borúlt Világ elalva
nyúlt a Nyúgoti Óceánba dallva
nyelt Nap szemfedelének íres alján.
Gyászkürt hely'tt temetési pompa jajját
az éjféli harang zokogta - csillog
fáklyáúl rezegő ezernyi csillag -
s a harmat siratá keserve rajját.
Fáradt csend sziszegett! az álom-érte
Lét hives takaró alatt nyöszögte
jővő reggeli életét; leszegte
a Göncölyt az Idő, s sorát kimérte.
Sír-csend közbe magam merő szemekkel
nézék el szigorú kerűletemböl,
egy könny mozdula csak ki, és eszemböl
emlékem kiszökött - kisértetekkel.
Itt-ott néha ha láthatám a házak
ablakjábol előlebegni nyúlánk
árnyékát valamelly Kicsinyje fúlánk
sírására felébredett Anyának.
A szomszéd Fedelén zajogva, elmét
bódító csuszogási közt, egy ormos
kandúrmacska nyivogta volt le kormos
kéményen panaszolkodó szerelmét.
Elvált bennem az Élet a Tudástol -
édes Molli jutott eszembe, s sorsán
búsongó kebelem rebegte gyorsan
vágyát a levegőbe, melly palástol -
Megkábúlt szemeim hideg tüzének
pályáját tova cinterenyjeink el-
korhadt Sírkövi (Lélek-Össeinkkel)
függeszték fel. Odébb nem is menének.
Akkor, mint valamelly százados Kisértet,
hogy ment, láttam, aláfelé az árok
kóróbürkei közt (erős fa-zárok
végett) egyj eleven halotti Képet.
Ember volt, rebegém, bizonnyal Ember!
könnyem béfagya, s boldogabb vidéket
óhajtó kebelem susogta: Béket
végy hült szívem! utánna vitt az inger.
Már mentem. Futamúlt az éji felhő,
a zászló szomorún nyikorg tetőnkön,
és elhulladozó cserépdarab lön
porrá, hogy leragadta volt a szellő.
Ott álltam, közepén azon tanyának,
hová nyúgodalomra vágy sietni
minden Bús - rabigát nevetni-vetni
Úr a Pórral ölében egy anyának.
Ott, hol lábom alatt, az eltapodt zöld
közt (melly izzadozásiból az Ősök
áldott hamvainak kinőve) Hősök
elhúllt száji helyett nyögött fel a Föld.
Ott ült egy mohos oszlop oldalánál
Ő, Ő - nyomdokival komor szivének,
csak most szűlt Zephirek törölgetének
hószín fürtivel a poros mohánál.
Sóhajtám: te ki vagy? s vadon szemével
nézett rám - lehajolt a földre - vett port,
mellyet majd keserű nyögéssel elszórt
a négy szélre ki, reszkető kezével.
Úgy van, por! rebegém magamba', s békem
elholt napjaihoz repűle vérző
emlékem, keserűn nyögé az érző
szív: Mollim sohasem mosolyga nékem!

Jegyzetek

1. Emlékeztetem az olvasót azon tudvalévő dologra, miképpen a Kezdetbeli őseink imádván a Holdat, nem tudták, mellyik Nemben légyen: nyájas és csendes voltárol Leánynak vélték; de minthogy éjjel járkál - tudván az Asszonyi félénkséget - inkább a bátor férjfi nemet gondolták. Innét lett, hogy két nemet tulajdonítottak neki, és egy férjfi köntösbe öltözött Leány képében tisztelték.

2. A tudvalevő Schöne Minka nótájára