Kölcsey Ferenc

AZ ARCAS

     Arkádiában élem éltemet,
S zengek szelíd dalt lantomon,
Mirtusz köríti szőke fürteim,
Mirtuszt szeret Cythére is.
Ámor fűz nékem rózsaláncokat,
Ámor hevíti szívemet,
Ha lángszemekkel hölgyem rám tekint,
Mint Lesbos kellő lantosa.

     Nekem virít a zöld mező, nekem
A rózsa lenge bokrokon,
Bús hanggal hűs erdőknek dalosa
Nekem csattogja szép dalát.
És hallom nimfák ömlő énekét
Szent csermelyeknek partjain,
Melyen Chitone fellegek között
Borongó képpel andalog.

     Ilyenkor hevűlve vészem lantomat,
S lágy ömledéssel foly dalom,
A kék szemekkel szép pásztorleány
Meghall kedveltje karjain;
Az vészi sípját, mint Szicília
Szép völgyén Phoebus kedvese,
S bámúlva áll meg nyája hangjain
Függvén zöldellő szirtokon.

     Egykor sötét sír zár el engemet,
Lefolynak egykor dalaim,
Miként madárkák bájos éneke,
Ha éj borítja berkeink.
A kék szemekkel szép pásztorleány
Sóhajtva kérdi pásztorát:
Mért szünt meg a dal, mely folyt édesen
Arkádiának halmain?

     Hiába sóhajt a pásztorleány!
Engem sötét gödör fedez.
Mirtuszt szór arra tájunk pásztora,
Kit Ámor szent lánggal hevít,
Olvadva zengi majd zöld síromon
Szerelmeit s szerelmimet,
S nem fogja elfeledni berkinek
Szent éjiben Echó nevem.

Debrecen, 1809. augusztus 6.