Kölcsey Ferenc

IDEÁL

Gyakorta jött felém szent fáim alkonyában
     Lebegve szárnyain egy kedves Ideál,
Lelkem derűlt miként a Chárisok honában
     Az első nyári nap Eos sugárinál.

Csapongva szórta szét fantáziám hatalma
     Ifjú korom kecses, de földi képeit,
S mint égi kert virúlt halottaim sírhalma;
     S nem ismert szellemnek érzém lengéseit.

Mi hely, mi érzemény, mely álmok bájolának
     Sötéten, mint Hypnus s tisztán mint Grácia?
Érzém, de nem tudám nevét szivem honának,
     Egy más Paphos vala az, s egy más Arkádia.

Nem mint te Hermáón, s mint Hébe aranyhajával,
     Nem mint boldog lakód, léthei szent virány,
Borítva láttam ott az ifjút glóriával,
     S plátói lélekként fellengett a leány.

Mely szív, mely ömledés, mely lángoló remények,
     S forró találkozás örök sors karjain!
És jöttek a napok, mint égi tűnemények,
     S virító rózsaként Sylphidák nyomain.

Mosolygasz, ó barát, hogy érett éveimben
     Gyúladva festem én az eltűnt gyermeket,
Ah, most is újulást találok képzetimben,
     S könnyebb szárnyain bolyong elmém a föld felett.

S mit tész, ha így adá lantunknak istennéje
     Szemlélni tündérfényt a természet körűl,
És terjedő karral szállonganunk feléje,
     S sötétben lenni majd, ha bája szétröpűl?

Mikor, mikor lesz, hogy nem fog távozni tőlem
     A hullámok között mosolygó bölcseség,
S ez elszendergető Démon kiszáll belőlem,'
     S elő lepletlen áll a tiszta emberiség?

Nem fényben, mint Olymp, és mégis nem sötéten
     Ha foglak, hív anyánk, meglátni, hű fiad?
Nem függve már tovább örökre csalfa képen,
     S nem sírván s örűlvén múló álmok miatt.

Ah lelkem e testtel szelíd harmóniába
     Pályámon lengjen át vígan mint égi pár,
S egyszerre dűljenek szent kényeim karjába,
     Mint egy Anakreon, kit rózsás kelyhe vár.

Álmosd, 1813. szeptember 16.