Kosztolányi Dezső

Budai idill

Hopp, ugorjunk fürge szánra,
menjünk a hegyekre fel.
Csillog az ezüst barázda,
villog a havas lepel,
friss, fehér hó hull a tájon,
cseng a csengő, s mint egy álom
lép eléd sok ó csuda,
régi várú Ó-Buda.

Rántsd meg a vén csengetyűt,
jó szivet lelsz mindenütt,
orrán régi pápaszemmel
nyit kaput egy tisztes ember,
s nem találja a helyed.
Kérdez és felel, nevet.
Otthonos, nemes szivesség
unszol egyre: "Tessék, tessék."
Jő a kancsó, forg a tál,
s a fehérlő kályha öblén
a hasábfa dübörögvén
rózsaszínü pára száll.
És a tiszta kis szoba
a barátság temploma.
Minden olyan egyszerű,
oly finom babaszerű.

A szagos, langyos borúból
titkosan dereng a bútor,
s ami kedves, ami szép:
régi óra, régi szék,
régi album, régi naptár,
mely napot rég nem mutat már,
fönn a kályhán szerteszéjjel
findzsa-sor, aranyszegéllyel,
aztán föntebb a befőttek,
ódon, zöld üvegpohár,
s a vén lámpa kedves árnya
imbolyogva szálldogál.
A terítős asztalon
régi könyv, egész halom,
múlt időknek bölcsei,
Kisfaludy, Kölcsey...
Itt a gomb is szent ereklye,
itt a porszem is csuda.
A szobákba, a szivekbe
Biedermeyer stílusa.

Ám a német szó ma ritka,
csak ha nagy a gazda titka,
akkor mondja németül.
Német erkölcs, jó magyarság
hű barát lett itt hamarság,
tiszta frígyben egyesül.
Hisz e sziklás, büszke vén föld
ezredéves bús regét költ.
Régi nóta, régi monda.
Vén basák fürödtek itten.
a kénes, zöld, lanyha vízben,
s látta Mátyást a hegy orma.

Régi emlék újra kel még,
régi fullánk újra szúr,
és a hangzó ős magyar szó
büszke földjén újra úr,
s hálósipka, ősi virtus,
népi szólás, germanizmus,
háziasság, régi kedv,
józan mérték, égi nedv,
gyönge doh-bűz, kis csiriz-szag,
otkolon- és szappan-illat,
csöndbe foly egymásba által,
mint ó parfüm illatával
a konyhába fojtva főlő
káposztának illata.

A jó gazdasszony előjő -
a szíves mosoly maga -
régi módi, síma hajjal,
s kérd, kinál nevetve halkkal,
a kötényén - ó, mi furcsa! -
lóg a pince, kamra kulcsa.
Szétnéz s a konyhába illan -
mert a jó ebéd a fő -
a fánk puffadoz a zsírban,
kácsa, csirke, pulyka fő,
bugyborékol a fazék.
A leánya szótalan,
tudja: hallgatni arany,
arcán ifjuság az ék.
És a vendég, hogyha szól,
lopva, félve válaszol,
a beszéde - hallga, hallga -,
mint zenélő óra hangja.
Az ősz néni - hangja vékony -
ókuláréval köt és fon,
s hogyha bekerül akárki,
kész a lakzi, kártyapárti.
Mindenütt jómód, középszer,
víg pazarlás józan ésszel.
Otthonosság - kedves és szép -
fürge készség, friss egészség:
ez a kincsük őnekik.
És a dalt is szeretik.
Kedvük vídor, lelkük éber
s néha este tétován
zeng föl a kis zongorán
áradozva, sírva Weber.

Félre zord gond, ásitó bú,
a fehér fák közt a hó fú,
fázva zúg a téli kert,
zúzmarás nyomor diderg.
A közelbe s mégis messze,
a folyón túl zajba veszve,
fénybe, ködbe, kéjbe, könnybe,
küzdve, nyögve és hörögve
villámtűzbe kél az est.
Rongyselyembe kárhozottan
hadd vergődjön, sírjon ottan
háborogva, zúgva Pest.