Kosztolányi Dezső

Budai szegények

Mint épületből csákányok zajára
téglák közül ugrálnak ki a békák,
úgy rebbennek ki, gyorsan és ijedten,
mikor egy régi ház rossz hasadékát
megzörgeted, s bemégysz az udvarukba,
egy nyári ünnepestén, a szegények,
és egyre többen állnak körötted,
sok céljavesztett, elfelejtett élet.
Lassan, szelíden, vádlón integetnek,
kis, hallgatag, elszült csípőjű nők,
bolond legények és beteg, vak aggok,
mint angyali, halk összeesküvők.
Egy kisfiú, ki már tanulni fáradt
s viaskodik a számmal és betűvel
és az öreg varrónő, glóriásan,
egyetlen ezüst kincsével, a tűvel.
Mily messziről tekintenek feléd,
évezredek mélyéből, és mily ősi
közönnyel emelik a homlokuk,
a rettegésed régi ismerősi.
Nem tudsz beszélni és rájuk se nézni,
mert lélek van az ő szemükbe, lélek.
Én féltem tőlük kisgyerekkoromban,
és most is félek. Egyre-egyre félek.