Kosztolányi Dezső

Csúnya, piszkos reggelen

Az udvaron, az udvaron
          én édes istenem,
hogy száll a köd, az unalom.
          Csak most maradj velem,
mert elreked alélt dalom,
          e csúnya reggelen.

Meghalni szépen, szenvedőn.
          Meghalni bölcs dolog.
Álmodni messze temetőn,
          hol senki sem zokog.
Gyászolni messze szeretőm,
          a gyászban ragyogót.

Ha most lemennék. Most. Talán.
          A kerti fák alatt.
Az idegenek udvarán,
          diszkréten, hallgatag.
A házmester bámulna rám,
          én nézném a falat.

Az ablakába mécsvilág.
          Tán nem is jönne ki.
Szívná a reggeli pipát.
          Magam vágnék neki.
Ó pesti udvar, pesti fák.
          És egyet inteni.

Vagy itt az ágyban. Csendesen.
          A szoba még setét.
És szomorú és színtelen.
          Bejönne a cseléd.
És le se hunyni a szemem.
          A gyertya égne még.

Most jőjjetek, arkangyalok,
          a lelkem úgy riad.
S te istenem, fogd fáradott,
          hulló karjaimat.
Nézd, örvényeknél andalog
          szegény-szegény fiad.