Kosztolányi Dezső

Diákkoromban, vékony kis legényke

Diákkoromban, vékony kis legényke,
     fölnéztem a didergő csillagokra,
mik fázva égtek fönn a téli éjbe.

Lengett nyakkendőm könnyü-furcsa csokra,
     s én csak rohantam, sápatag-fehéren,
vásott köpenyben, éhesen rajongva.

Jaj, elbeszélni nem tudtam, mi nékem -
     oly ájuló-mély bűvöletbe estem -
a csillagfény a bús, kopott vidéken.

Most járok itten, tiszta, téli esten,
     prémes bundába és megváltozottan -
dús vacsora ízével, Budapesten.

Még most is ég a csillag, ahogy ottan,
     arany-tüzekkel ékszeres az égbolt,
csak én nem égek már, ki úgy lobogtam.

Álmos szemem keresi fönn a rég-volt
     csodákat, és oly búsan mondja szívem,
hogy nékem már a csillag is sötét folt.

Vak vágyam mégis fölfelé feszítem,
     a kis diákdalt újra sírva zengem,
s kihúnyt arcom fölmutatom szelíden.

Ó csillagok, ismertek-e még engem?