Kosztolányi Dezső

ÉDES ANNA - 06. ANNA

Augusztus 14-ike volt: csodálatos nyári nap. Forró és fényes.

Vizy már átugrott a Polgári Kaszinóba feketézni. Felesége egyedül merengett a rizsfelfújt romjai előtt.

Amint félretolta tányérját, meglepődve vette észre, hogy a tányér alatt néhány rizsszem bújt meg.

Villája hegyével megolvasta. Hét szem rizs volt. Megolvasta többször. Mindig hét szem volt.

Miként került oda? Nem értette. Arra határozottan emlékezett, hogy nem ő szórta el, hiszen tányérját egész ebéd alatt nem mozdította el.

A szám gondolkozóba ejtette. Miért épp hét?

Minden jelent valamit. A legkisebb jelekkel is izennek nekünk, onnan túlról, kis jelekkel nagy dolgokat. Ő, aki a spiritiszta üléseken gyakran látta kislánya szellemét, s hallotta hangját, de hányszor, egészen tisztán, nem kételkedhetett ebben.

Nyelvére tette a három szem labdacsot, egy pohár nagyon vizes bort ivott rá, és azon tűnődött, vajon mi lehet az a jó hír, melyet a hét rizsszem jelez, mikor halkan koppant az ajtó, s mielőtt válaszolhatott volna, hogy szabad, az ajtónyíláson bekandikált Ficsor feje.

- Szabad? Itt vagyunk, méltóságos asszonyom.

- Kicsoda?

- Az Anna. Bejöhetünk?

- Azonnal. Várjon.

A fej visszahúzódott, az ajtó becsukódott.

Vizyné megkapaszkodott az asztal sarkába, az események véletlen, gyors torlódásától majdnem elszédült.

Ezen a napon mezítláb volt, papucsban, abban a régi, lila pongyolájában, melyben a kommün idején szokott kijárni az utcára, hogy proletárasszonynak tekintsék.

Szekrénye előtt magára kapta fehér pongyoláját, pezsgőszín harisnyáját, barna félcipőjét. Ruhatárából gyorsan szedegette ezeket, mint színésznő, akinek nemsokára jelenése lesz. Még a tükörben is megnézte magát. Arca fáradt volt, törődött. Mosolygott a tükörképre, mosolyát erőltetettnek vélte, kissé elkomolyodott, megkereste a két kifejezés között a középutat. Bőrét könnyedén érintette a rizsporos pamaccsal. Az utolsó pillanatban fölcsatolta aranykarperecét.

Lábujjhegyen suhant vissza az ebédlőbe.

A díványon az ura otthoni kabátja hevert kifordított ujjal.

Ezt összehajtogatta. Ezenkívül is bántotta egy és más: hogy az abrosz csak háromnegyedrészt takarja az asztalt, hogy a zsíros tányérok még ott maradtak a középen a rizsfelfújt mellett, meg hogy a porcukorszelencén a legyek dőzsöltek. Szeretett volna egy kis rendet teremteni. De erre már nem maradt idő. Attól tartott, hogyha sokáig késlekedik, Katica lebeszéli.

Csak az abrosz csücskét ráncigálta lejjebb, csak bedugaszolta a borosüveget az alumíniummal futtatott parafadugóval, s leült előbbi helyére, az ajtóval szemben, felkönyökölt, mintha már régóta ülne itt és gondolkoznék arról, amiről az úriasszonyok ebéd után általában gondolkozni szoktak.

Fojtott hangon szólt:

- Lehet.

Ficsor lépett be.

Utána - két másodpercig, három másodpercig, négy másodpercig - senki.

- Nos? - mondta, s már azt hitte, hogy ismét becsapták.

- Itt van - nyugtatta a házmester -, itt van.

És ekkor belépett a lány is.

Az nyílegyenesen hozzásietett, lekuporodott, kezet csókolt, oly természetesen és gyakorlattal, mintha évek óta ismerte volna.

Vizyné nem mindjárt vonta vissza kezét: általában szerette, ha kezet csókolnak neki, élvezte bőrén a nedves, emberi szájakat.

Ficsor valami utasítást adott a lánynak, de hogy mit, azt Vizyné már nem hallotta.

Nem hallotta, nem hallhatta, mert a vér erős lökéssel fejébe tódult, két füle körül zúgott, s egész lelkével a lányt figyelte, aki közben visszament az ajtó mellé, és megállt, kezében a tiszta zsebkendőbe bugyolált cselédkönyvvel, hajadonfőtt, szemét a földre sütve.

Vizyné lorgnonját rászögezte: az arcán csalódás, meghökkenés, ámulat tükröződött.

- Ez az? - szólt rámutatva.

- Ez, méltóságos asszonyom - erősítette Ficsor, nem értvén a kérdést. - Az Anna, az Anna. Talán nem megfelelő? - és fejét oldalt billentve a méltósága felé sandított.

- De - válaszolta Vizyné, még tétován, még mindig álmélkodva. - Szóval ez az...

Nem, mégsem volt az.

Legalább ő az Árok utcában, akkor estefelé más valakit látott. Az a nő, aki a fiúcska után szaladt, magasabb volt ennél, sokkal magasabb, sokkal izmosabb, az arca sárgásbarna s a haja fekete, a szemöldöke is fekete, szénfekete. Erre határozottan emlékezett.

Egyszerű félreértésről lehetett szó. Bizonyára összetévesztette valakivel, talán Bartos sógornőjével, akiről egyszer-másszor hallott is Ficsortól.

De bár ezt nyomban tisztázta magában, percekig tartott, míg azt a bordóruhás nőt, akit gondolatban már fölfogadott, elszállásolt, lefektetett a Katica ágyába, akivel képzeletben már kitakaríttatta valamennyi szobáját, akit már magáénak tudott, megfosztotta azoktól az erényektől, amelyekkel földíszítette: most tehát le kellett tépni érdemrendjeit, átnyújtani annak, akit illet, ennek a még teljesen idegen, félszeg leányzónak, aki látható lámpalázban szorongott előtte.

Vizyné arcáról már eltűnt a csalódás és ámulat. Mindez valami kellemes derengéssé enyhült. Még egyre mustrálgatta. Ez nem is látszott parasztlánynak. Nem volt olyan tenyeres-talpas, pirospozsgás, mint a Varga Örzsi. Inkább nyúlánk és törékeny, az arca tojásdad, csontjai finomak, arányosak. Üde pepita ruhácskát viselt, mely alatt puhán, öntudatlanul aludt a gyermekmelle, játékosan, mint két kis gumilabda. Egész lényében pedig volt valami, amit nem tudott kifejezni, valami, ami vonzotta, ami egy kicsit vissza is rezzentette, de rendkívül érdekelte.

Letette lorgnonját.

És amikor már nem is vizsgálta, csak hatni engedte magára, amit tapasztalt, egyszerre érezte, hogy ez az, akit évekig keresett mindhiába. Belső sugallatot hallott, mint élete döntő fordulataikor, azt a gyámolító, biztató hangot, mely annyiszor szólamlott meg benne, valami parancsfélét, hogy ne sokat okoskodjék, hanem fogadja föl, tartsa meg, s vágy fogta el, hogy azonnal itt marassza, hogy birtokolja, és karját máris kinyújtotta feléje, mintha meg akarná ragadni, hogy többé sohase engedje el.

- A könyvet parancsolja? - kérdezte Ficsor.

- Igen - mondta Vizyné, aki uralkodván magán félreértett mozdulatát szerencsésen átjátszotta egy alsóbb síkba. - Nézzük a könyvét.

Szemöldökét magasba vonta.

- Édes? - szólt. - Édes?

- Úgy hívják. Édes Annának.

Vizyné félhangosan olvasta a cselédkönyvet.

Édes Anna született Balatonfőkajár községben, enyingi járásban, Veszprém (megyében, kerületben stb.) Magyar (országban).

Személyleírás:

Születési év: 1900 (kilencszáz).
Vallása: r. k.
Termete: közép.
Arca: kerek.
Szeme: kék.
Szemöldöke: szőke.
Orra: rendes.
Szája: rendes.
Haja: szőke.
Fogai: épek.
Szakálla: nincs.
Be van-e oltva: igen.
Különös ismertetőjele: nincs.
Sajátkezű aláírása: Édes Anna.

- Igen - mondta, és rejtélyesen mosolygott, talán azon, hogy Édes, és hogy szakálla nincs.

Most hol a könyvre, hol a lányra pillantva ellenőrizte a cselédkönyv hivatalos megállapítását, melyek bizony közel sem födték a leírhatatlan valóságot. Haja, nem dús haja, melyet csak úgy kenőcs nélkül, szárazon simított hátra domború homlokáról, nem volt szőke, hanem a gesztenyeszín és a szőke közötti árnyalatú, szöghaj. Orra se "rendes", hanem határozottan érdekes, a lélegző cimpáival, majdnem különös és pikáns. Termete valamivel magasabb a közepesnél, de gyönge, elmaradott, talán csöppet fiús is még. Szája vérszegény és cserepes, s keze a rendes cselédkéz: durva. Körme kurta és csempe.

- Hány éves?

- Tizenkilenc - válaszolta mindig Ficsor. - Ugye, annyi vagy, Anna?

- Mért nem beszél, fiam? - fordult hozzá Vizyné.

- Szégyenli magát. Nagyon szégyenlős.

Vizyné még nem látta a szemét, ezért így szólt:

- És miért nem tekint a szemembe?

- Fél.

- Kitől fél? Tőlem? Tőlem igazán nem kell félnie.

A lány fölrebbentette seprűs pilláit, de mielőtt az asszony megláthatta volna, lecsukta.

Vizyné tanulmányozta aláírását, szálkás szarkalábbetűit - melyeket hosszan és gondosan rajzolhatott oda egy rendőrségi szoba asztalára görnyedve - és előző gazdáinak minősítését.

Eddig csak két helyen szolgált: 1916-ban, mikor fölkerült Budapestre, Wild raktárnoknál, aztán Bartos szemlésznél. Mind a két helyen majdnem másfél évig.

- Mi volt?

- Dajka - felelgetett Ficsor.

- Szóval: gyereklány - javította ki Vizyné.

- A bizonyítvány megjárta.

Gazdáik elismerték, hogy "hűséges", erkölcsi magaviselete "kifogástalan" és "egészségesen távozott". Wildné azonban a többi polgár tájékoztatására lelkiismeretesen beírta, hogy "munkájában nem mindig megbízható", és ezt is: "még nem eléggé ügyes".

- Még nem eléggé ügyes - olvasta Vizyné. - Persze, persze.

- Majd belejön.

- Hisz ez nem is olyan fontos. Fő, hogy iparkodjék.

- Szorgalmasnak szorgalmas.

- Főzni tud?

- Valamit - szerénykedett helyette Ficsor.

- Valamit. Jobb szeretem, ha azt mondja, hogy semmit. Ismerem ezt. Mindegyik így beszél, mikor beszegődik. Aztán amikor kanalat vesznek a kezükbe, kiderül, hogy fogalmuk sincs. Emlékszik, Ficsor, a Mennyei Margitra? Az is azt mondta, hogy tud főzni. És a Lidi is.

Ficsor mindkettőjükre emlékezett, és lesújtóan bólintott.

- No, majd én befogom. De takarít? Mos? Padlót vikszel?

- Hogyne - integetett a házmester.

- Eszerint - s ezt már igen gyorsan: - elvégez mindent, ami a ház körül előadódik: bevásárol a piacon, szenet hord a pincéből, üres idejében harisnyát stoppol, ruhát foltoz, satöbbi, satöbbi.

- Nem válogatós ez. Ugye, Anna?

- Az helyes is. Nálam dolgozni kell. Kisasszonyokra nincs szükség. Az én lakásomnak ragyognia kell.

Anna nem látta a beszélőt, mert folyton a padlóra meredt, pusztán a hangot hallotta, test nélkül, mint valami szózatot. Zavartan egyik lábáról a másikra állt.

Amikor ide belépett, a gyomra egyszerre fölémelyedett, olyan rosszullét fogta el, hogy azt hitte, azonnal összerogy. Valami kimondhatatlan büdösséget érzett, mint a patikában, éles, hideg szagot, mely egyre jobban facsarta az orrát, kavarta belét. Vizyné a zongorájában kámfort tartott, hogy a molyok ne rágcsálják a vattás hangkalapácsokat. Anna nem tudta, honnan származik ez az orvosságszag, csak azt tudta, hogy nem bírja ki, csak azt tudta, hogy már az első pillanatban ki akart szaladni, és ha egészséges ösztönére hallgat, akkor köszönés és istenhozzád nélkül elrohan, menekül, le a lépcsőkön, az utcákon, s fut, meg sem áll hazáig, a kajári tarlóföldekig.

Nagybátyja azonban mellette volt, s ő moccanni sem mert.

Tekintetét mégis fölemelte annyira, hogy látta Vizyné cipőjét, harisnyáját, a falon az ingaórát, mely ébenfatokjában járt, s egyenletes ketyegéssel zsibbatag-úri csöndet szitált az ebédlőre. Már a szalonba is bepillantott olykor-olykor. Itt a tükörben képek színes gomolyaga forgott. Hosszú, alacsony hencser nyúlt el, torontáli piros szőnyeggel takarva, melyen a délután lobogó máglyát gyújtott. Ilyesmit sem Wildéknél, sem Bartoséknál nem látott. Káprázva, szédelegve nézegette ezt, mikor időnként fölvetette szemét. Úgy tetszett, hogy elvarázsolt kastélyba került.

- Az a kérdés - szólalt meg Vizyné -, hogy van-e kedve a helyhez? Micsoda? - firtatta, mikor a lány ismét nem válaszolt.

Anna ekkor alig láthatólag - könnyedén és szomorúan - vállat vont.

Vizyné előtt elsötétült a világ. A lázadás e csöndes cselédmozdulata, melyet annyira ismert, egy pillanat alatt porba döntötte reményét, mindazt, amit eddig oly fáradságosan épített. Elhatározta, hogy most szigorú lesz, kenyértörésre viszi a dolgot.

- Tessék? - kérdezte gúnyosan. - Nálam nem így szokás felelni. Ha nincs kedve, fiam, a helyhez, akkor itt a könyve - és a cselédkönyvet az asztalra ejtette, úgyhogy az csappant. - Mehet, Isten hírével.

- Nem úgy értette az Anna - mentegette Ficsor. - Ugye, Anna, nem úgy értetted?

- Hát hogy értette?

Csönd volt.

Vizyné és Ficsor várt a válaszra.

- Van - rebegte hangtalanul Anna, aki úgy értette, hogy neki mindegy, hiszen mindenütt csak dolgozni kell.

- Az más. Beszéljen értelmesen és tisztességesen. Ahogy úriházban szokás. Ha megbecsüli magát, itt jó dolga lesz.

- Itt jó dolgod lesz - sietett Ficsor a méltóságos asszony segítségére, hogy közös erővel bírják elhatározásra.

- Csak mi ketten vagyunk. Én meg az uram. Gyermek nincs - s önkéntelenül a falon lévő fotográfiára pillantott, és a szokott eszelős mozdulatával végigsimította borostyánsárga haját, mintha nehéz volna a kontya, mintha szétrepedne alatta a koponyája. - Aztán nálam nem úgy van, mint másoknál. A kenyér szabad. Annyit ehet, amennyit akar. Hallottam, hogy a régi helyén csak rántottlevest reggelizett. Itt minden reggel kávét kap. Meleg kávét. Vasárnap tészta, hetente kétszer hús. Ha pedig jól viseli magát, hébe-hóba egy pár cipőt is ajándékozok. Vagy egy ruhát.

- Ruhát, Anna, ruhát - biztatta a házmester mosolyogva.

- És később majd meglátjuk. Esetleg - mindig ez volt az utolsó ütőkártya - kitaníttatom varrni is.

- Hallod, Anna? Hallod? Varrni. A méltóságos asszony kitaníttat varrni is. Csak légy szorgalmas. Úriemberekhez kerülsz. Mert ez nem olyan ház. Ennek nincs párja - valami nagyot akart mondani - az egész Krisztinában.

- Mikor áll be?

- Mindjárt - mondta Ficsor.

Vizyné erre nem számított: csak holnapra várta.

- Elintéztem velük - dicsekedett a házmester -, mert amit én egyszer megígérek, méltóságos asszony...

- Hol a batyuja?

- Lenn, nálam.

- Hozza föl - utasította Ficsort.

Megvárta, míg kiér a házmester. Akkor a cselédhez lépett, oly közel, hogy arca az ő arcát súrolta.

Anna ijedten fölnyitotta nagy, bágyadt szemét.

Szeme kék volt, de nem csillogó, inkább tejeskék, violáskék, mint a Balaton vize, párás, nyári hajnalon.

Most látta először Vizynét: egy sápadt, nagyon magas, jéghideg nő meredt eléje, aki - nem tudta miért - egy ismeretlen madárhoz hasonlított, szétborzolt, fényes dísztollakkal. Hátrált az ajtó felé.

Vizyné, hogy az előbbi kis összezörrenést elsimítsa, s főképp, hogy végre hallja a hangját is - mert eddig a lány csak egyetlen szót ejtett ki, azt hogy: van -, emberi nyomatékkal kérdezte:

- Mi az édesapja?

- Cseléd.

- Hol cseléd?

- Az uraságnál. Béres.

- Földmíves. És van valamije? Háza, földje, disznaja?

- Semmi.

- De búzát azt kap? Ah, maguk ma jobban élnek, mint mi. Az anyja?

- Nyanya - és itt elcsuklott a hangja.

- Mi az?

- Meghalt. Mostohám van - mondta elszoruló torokkal.

- Testvérei?

- Egy bátyám.

- Az is földmíves?

- Most jött haza.

- A háborúból?

- Nem. Francia fogságból - s vonogatta a vállát.

- Már megint. Ez nem illik. Mi igennel és nemmel felelünk. No, majd megtanulja.

Erre még volt idő. Nem is idomította tovább, hanem áttért a lényegre.

Bizalmasan, valamivel halkabb hangon kérdezte, mint nő a másik nőtől:

- Van szeretője?

Anna intett, hogy nincs.

Nem pirult el, de homlokát, a szép domború homlokát egyszerre elfutotta valami rózsaszín köd.

- Őszintén? Ne tagadja, mert úgyis rájövök. Ez a ház erkölcsös. Ide senkinek se szabad bejárni, se nappal, se éjszaka. A kulcsok különben is nálam. Ismerőse sincs?

- Nincs.

- Valakit csak ismer.

- A Ficsorékat - szünet. - Meg a Wildné nagyságos asszonyt - szünet. - Meg a Cifkánét, a Bartos úr ángyát.

- A sógornőjét? Azt az erős, magas asszonyt, aki náluk lakik?

- Azt.

- Különben senkit?

- Senkit.

- Jobb is. Csak elrontják. Nem mondom, ha valakije jön. Az apja, vagy a bátyja. Akkor engedélyt kér, hogy találkozhassék velük. Különben minden második vasárnapja szabad. Délután háromtól hétig. De hétkor már itthon kell lennie.

Ficsor sovány batyucskát hozott föl, kockás kendőbe kötözve.

Vizyné - élve úrnői jogával - kibontotta. Mindig batyuvizsgálás alkalmával győződött meg először, hogy lop-e majd az új cseléd.

Kevés holmit talált.

Néhány rongyos pamutzsebkendő, melyen nincs monogram - tehát valószínűleg nem lopta -, egy már erősen viselt, kék kartonruha, pár fejrevaló kendő, egy uraságoktól levetett férficipő, melyet valahonnan ajándékba kaphatott, egy kerek reklám-kézitükör, a cég jelzésével, egy vasfésű, még tele gubancos hajával.

Aztán egy horpadt, sárgapléh gyermektrombita, melyről piros bojt lóg.

Ezt kezébe vette, nézegette. Nem tudta elképzelni, hogy mire használhatja a trombitát a cseléd.

Katica nyitott be, magasra emelt fővel, egy megsértett hercegnő fölényes mosolyával, hogy a déli asztalt leszedje. Vizyné már nem engedte hozzányúlni. Kiküldte, és maga is utánament.

Távollétét Ficsor arra használta föl, hogy színvallásra bírja unokahúgát.

- No?

Anna hallgatott.

- Jó hely - mondta a házmester. - Príma hely. Gazdagok. Az övék a ház. Ez az egész ház. Az úr tanácsos. Méltóságosok.

Többet nem beszéltek.

A szegény emberek kedélytelen atyafisága fűzte őket egybe, kiknek a vérségi kapcsolat vajmi keveset jelent, mert nincsenek kedves, közös emlékeik, csak egymás mellett élnek, folyton dolgozva, önmagukba zárva, egymásnak áthatolhatatlanul, nagy távolságban.

Vizyné Katicát úgy akarta kilopni innen, mint a közkórházakból a kolerás halottat, hogy meg ne fertőzze a még egészségest.

Eléje lökte bérét, s azt mondta, hogy azonnal szedje batyuját.

Amíg csomagolt, a körmére nézett, hogy nem visz-e el valamit.

Katicának sem volt vastagabb batyuja, mint Annának, de önérzete az volt. Mielőtt elindult volna, gavalléros mozdulattal visszaadta a kötött lélekmelegítőt, melyet ajándékba kapott.

Ő is fertőzöttnek érezte mindazt, ami erre a házra emlékeztetné, ahol ennyire megsértették.

Az asszony elfogadta a lélekmelegítőt, aztán sarkára csapta az ajtót.

Visszajövet már egészen más hangon beszélt Annához, azon a hangon, melyen majd mindig beszél hozzá:

- Jöjjön, Anna, átadom a lakást. Szobáról szobára vezette.

- Ez itt a dolgozó. A könyveket naponta letörölgeti, de az íróasztalról semmit sem mozdít el, az úr finnyás a holmijára. Értette? Erre is roppant vigyázzon.

Egy kitömött bagoly bámult a lányra, sárga üvegszemmel.

Anna pár lépésnyi távolságból követte Vizynét és Ficsort, lógázva batyuját.

- Az ebédlőt már látta. Ez a szennyesláda. Az a szekrény természetesen majd kikerül innen.

A szalonban így szólt:

- No, erre is ráfér a takarítás. Majd kirakjuk. A zongorát valamivel előbbre húzzuk. Lesz dolog, annyi bizonyos.

Anna a piros szőnyeggel takart hencser mellett állott, úgy rátapadt a zongorából kiáradó kámforszag, hogy halottfehér lett. Vizyné és Ficsor már a hálóban volt. Csak azt hallotta, amint az asszony sürgette:

- Miért nem jön? Furcsa lány - szólt oda Ficsorhoz. - Eleinte bizony nehéz lesz vele.

A hálóból kis futórózsákkal mintázott sárga tapétaajtó nyílt a sötét, nyirkos fürdőszobába, ahol búsan locsogtak az elrontott csapok.

- Oltsa el a villanyt - parancsolt Annának. - Ugorjon, fiam. Egy-kettő. Ha valahonnan kimegy, mindig oltsa el. Nem szabad pocsékolni ebben a drága világban. És az ajtót is csukja be maga után. Egy fáradság. Léghuzam van.

A konyhába értek.

Már oly üres volt, oly elhagyatott, mintha sohasem lakott volna benne az a bizonyos Katica.

- Ez itt a maga... - kezdte Vizyné, de nem talált rá szót. - Nem nagy. De hát mindnyájan megvoltak benne. Ne oda - kiáltott, mikor Anna az asztalra tette batyuját. - A földre. Be ne poloskázza a lakásomat. A feje tiszta? Holnap majd megfürdik.

A kamrát mutatta.

- Ez zárva van. Minden reggel kiadom a lisztet, zsírt, cukrot. Semminek sem szabad hiányozni - figyelmeztette.

Ficsor elköszönt. Vizynének csak az ajtónál jutott eszébe:

- Igaz is, a bére?

- Ugyan, méltóságos asszony - tiltakozott a házmester szinte fölháborodva. - Azt ad majd neki, amit megérdemel. Előbb meg tetszik látni.

- Jó. Majd meglátom.

Először is behívta az ebédlőbe. Felügyelete mellett leszedette vele a déli asztalt. Tanította-oktatta, hogy vigye ki a tányérokat, hogy mosogasson, hogy rakja el a késeket, villákat a pohárszékbe.

Este vacsorára terített. Megint az asztalra rakták a tányérokat, késeket, villákat, melyeket délután leszedtek. Egy fehér cipót tettek oda, mert ők már fehér cipót ettek.

Miután a hálóban együtt megágyaztak, Vizyné átnyújtott neki egy szegetlen kukoricakenyeret.

- Ez a maga kenyere, s itt a vacsorája is - egy darab sajt volt. - És ez a ciha - egy vöröscsíkos vánkoshéjat nyomott kezébe. - Húzza majd át a párnáját. Vacsorázzék, aztán lefekhet.

Elbocsátotta.

- Kezét csókolom.

- Hagyja - szólt Vizyné, de a lány ismét megcsókolta a kezét.