Kosztolányi Dezső

ÉDES ANNA - 08. A TÜNEMÉNY

Aztán mégis megszokta.

Jött a nagymosás. Szürke-fehér dombokban magasodott előtte a szennyes, lepedők, ingek, gatyák, melyekhez még a forradalom piszka, halálos izzadsága tapadt. A gőz kellemesen elkábította.

Üstben forralta a vizet, a teknő mellett könyökig felgyürkőzve sulykolt. Álmatag babrálással, kéjes andalgással pocsogott a szappan lanyha tajtékában. Kosarakban cepelte a ruhát, húzogatott, mángorolt. Abroszai olyanok lettek, mint a patyolat, gallérjai fényesek, mint az üveg.

A nagytakarítás három napig tartott.

Előbb kirakták a fiókokat. A tárgyak, mintha bújócskáztak volna, egyszerre előbukkantak nem remélt helyekről. Egy szelencéből, melyet megráztak, kilenc körmöci arany gurult ki csalafinta kacajjal. Játszódva kellett utánarohanni. De leltek más egyebet is. Két kilincset egy láda alján, egy könyvben svájci frankokat, melyeket a menekülés eshetőségére tettek félre, a túrósbödönkében újságpapír közé gyömöszölve egy násfát, egy fülbevalót, az úr asztalában egy negyed kiló orosz teát, papírzacskóban egy kiló lencsét, két doboz belga szardíniát.

Vizyné, kit állandóan az a rögeszme kínzott, hogy koldusbotra jut és éhen hal, látta, hogy gazdagabb, mint hitte. Még több meglepetés is várta. Anna a szekrény aljáról kihúzta a molnárkék szoknyáját, melyet régen elveszettnek vélt, s egy blúzát, a lazacszínű selyemblúzát, melyet - úgy emlékezett - valamelyik batyuzása közben adta oda egy soroksári sváb asszonynak. Találtak aztán cérnaorsókat, gombokat, kisebb-nagyobb bőrhulladékokat, mert ő mániájában minden ringyet-rongyot megőrzött. Nem is volt ez csoda mostanában. E keserves két esztendőben fokozatosan megtanulta, hogy az élet semmi, és az anyag minden. Hiszen az újságban ő is olvasta, hogy az osztrák hadsereg egy teremtett ember életét a szívével és agyvelejével együtt mindössze harminchat aranykoronára becsüli, sokkal kevesebbre, mint egy fölszerelt lovat, miért ne vesztette volna el hát szemmértékét éppen ő aziránt, hogy mi az értékes és mi nem? Mámorosan bámulta a mindenható anyagot. Fogadalmat is tett, hogy ezután még inkább takarékoskodik.

Az udvar kertjében fölásatta a rézmozsarat, melyet a különböző rekvirálások elől rejtett el egy bodzafa tövébe. Ez a rézmozsár, a konyha egykori büszkesége, melyből csaknem ágyúgolyó lett, megmentve a zivataros század háborgásától, földesen és megfakulva támadt föl ideiglenes sírjából.

Fönn a lakást vissza kellett állítani, ahogy volt. Félrehúzták a szekrényeket, melyeket a szörnyű "beutaltak" miatt állítottak oda. Nagyobb rendetlenség támadt, mint volt. A bútorok vándoroltak. Egy karosszék, mintegy eltévedve, a folyosón rekedt meg, s lefelé bandzsított a lépcsőre, mintha nem tudna lemenni, de szeretne. Az ingaóra bénult sétálójával tetszhalottan hevert a padlón, fadobozában egy habverővel. Lenn az udvaron az asztalok tettek kirándulásokat, nádszékek és díványok sütkéreztek, a hencser is, megfosztva piros térítőjétől.

Anna reggeltől estig a por és szemét glóriájában állott. Feketét köpött, szürkét tüszkölt. Verte a matracokat, mintha haragudnék rájuk. Loholt föl a lakásba, le az udvarba, százszor is. Csorogtak az ablaküvegek, csobbant a rocskákban a szennylé, loccsant a rongy. Keresztfákhoz kötözködve törölte az ablakokat. Már sikálta a padlót, már beeresztette halovány viasszal, már táncolt a lábára szíjazott keféken, már fényezte a parkettet, csúszkálva, görnyedezve, térdepelve, mint egy templomban, valami hosszantartó örökimádás közben. Roszogott az üvegpapír rozsdás zárakon. Lehozni a padlásról az eldugott szőnyegeket, kibontani naftalinos bugyrából, kiporolni az állványon. Hamar ezt a széket oda, hamar azt az asztalt amoda, a zongorát még kissé előbbretolni. Még csak a csillárokat fölakasztani, de vigyázva, hogy el ne törjük, egy-két új körtét becsavarni, még csak a krémszín függönyöket az aranyfüstös lécekre, rávarrni a rézkarikákra, és készen vagyunk.

Estére készültek el. Az előszoba, mely rakodótelepévé vált a felgyülemlő szennynek, egy óra alatt szintén tündökölt.

Vizyné belékarolt az urába. Ünnepien vezette be.

- Nézd.

- Ajha.

- Mit szólsz hozzá?

- Hát igen, igen.

- Ugye?

- Barátságos. Sokkal barátságosabb.

Szó sincs róla, ez más volt.

Ez a sápadt, beteg lakás, melyre történelmi patinaként borult a sokesztendős por, egyszerre meggyógyult.

Vizy a dolgozóban egy perzsán tapodott. Kíváncsian szemlélte mintáit, melyek meggyszín madárkákat ábrázoltak, kis gallyakon.

- Melyik ez?

- Lásd, meg sem ismered. Az, amelyik az ágyad előtt volt. Savanyúkáposztával tisztította ki.

Minden újnak rémlett, mintha ajándékba kapta volna. A szalonban, ebben a zsúfolt bazárban, ragyogtak az ibrikek és kancsók, a pesti gyáriáruk és a vidékies holmik, melyeket nemzedékről nemzedékre megőrzött a kegyelet. Csillogott a szivarvágógép a sakkasztalon. Jártak az összes órák. Porcelán nyulacskák fején, bronz lovak szügyén halkan tiktakolt egy-egy elbújtatott szerkezet. Maguk az ősök is megjelentek, visszatérve a száműzetésükből. Vizy boldogult édesatyja fekete atillában, ezüstrojtos nyakkendővel lógott a falon, felesége püspök rokona, Patikárius Camillo lila övvel és sárga mosollyal kegyes pap ajkán, aztán az asszony egyik nagynénje, Patikárius Terézia, hattyútollas báli legyezővel.

Vizy megigazított egy képet. Kezét dörzsölte. Nem is ment el hazulról ezen az estén.

Vizyné mutatóujját magasba emelte:

- Ez a lány tiszta. Azt szeretem benne, hogy oly roppant tiszta és ügyes is.

Az tagadhatatlan, hogy most inkább rab volt, mint bármelyik más cselédje mellett. Egyelőre nem mozdulhatott mellőle. De az bizonyos, hogy ezt a többiekkel egy napon se lehet említeni, oly értékes matéria, mellyel érdemes vesződni, csak ki kell nevelni, csak ki kell csiszolni egészen. Már enni is kezdett. Lassanként fogyasztotta a háborús pótszereket, a hadikávét, zaharint és margarint, mert nem zabált ez, nem kenyerezett, nem volt étkes. Hajnali fél ötkor kelt, le se feküdt addig, míg minden dolgát el nem végezte. Nem nyelvelt, pofákat se vágott. Csak munkáját hagyta ott, mint valami láthatatlan jó szellem. Mit kívánhatott többet?

És minden áldott nap új fölfedezéseket tett, amelyekről, mint valami örvendetes hírt hozó futár, értesítette férjét.

- Jöjj, kérlek egy pillanatra. Csak jöjj ki velem. Mutatni akarok valamit.

A konyhában egy fatönkön a rézmozsár elfoglalta méltó helyét. Bárdok, tortaformák, habüstök, tepsik, serpenyők, pogácsaszaggatók szikráztak a falakon. Az állványokra, anélkül hogy parancsot kapott volna, kék papírt teregetett, melyet ollóval cifrázott ki.

Egy-egy trófeumot hozott a dolgozószobába, s némán az íróasztalra helyezte:

- Vörösszilva. Ő maga tette el. Nézd ezt a gyönyörű cukros levet. Mint a rubint. Van hozzá kedve. És érzéke.

Költrétest ettek.

- Na, milyen? Micsoda remek omlós ez a vajastészta. Le lehet gombolyítani. Kész szakácsnő. Ez a lány bevált.

Vizy puhult, de nem adta be derekát. Különös, annakelőtte még a rossz cselédeket is mentegette, hogy csillapítsa feleségét. Ezúttal azonban átvette az ellenzék szerepét, mely az uralkodó kormányon jóindulatú ellenőrzést gyakorol. Füle mellett engedte el a dicséreteket.

Apró-cseprő kifogásokkal állt elő. Hogy kissé kedélytelen, soha nincs jókedve, mintha mogorva is volna. Meg hogy alig beszél.

Vizyné kifejtette, mennyire téved. Néha bizony el is mosolyodik. Aztán mit csináljon? Miért legyen jókedve? A cseléd, aki folyton dolgozik, nem kedvetlen. Ez csak szemérmes. Vagy tán azt akarjuk, hogy ez is olyan pimasz legyen, mint a többi? Isten mentsen.

Minden tisztázódott már, csak egy pont volt némileg homályos, a legfontosabb, legkényesebb pont: a lopás.

Vajon lop-e ez a derék lány?

Ezt legnehezebb ellenőrizni.

A lopás váratlanul, alattomosan jön, mint éjjel az agyszélhűdés. Egyszerre nincs valami, egy egészen jelentéktelen holmi. Azt hisszük, hogy elkallódott, vagy félreraktuk, azt hisszük, hogy nem jól emlékszünk, vagy talán elvesztettük, de nem ez az igazság, hanem az, hogy nincs és nincs. Micsoda bénító rémület ilyesmire ocsúdni. Azok a tárgyak is gyanúsak, melyek még megvannak. Minden ezüstkanál, minden kockacukor, minden zsebkendő gyanús. Hány van? Hol van? Elzártad? Vizyné zárt is mindent. Nem adta meg magát oly könnyen. Módszeresen kísérletezett.

Este valamelyik bútoron hagyott egy szovjet-huszonötkoronást. Reggel a pénz ott volt.

A földre hullajtott - mintegy véletlenül - egy kék százkoronást is. Másnap az is visszarepült az éjjeliszekrényére. Egy gyűrűt felejtett a díványon. Anna takarítás közben megtalálta, s ezt már személyesen adta át.

Ekkor csalétkül nyitva hagyta azt a szekrényét, melyben gondosan fölpolcolva és megolvasva zsebkendői álltak. Egynek se kelt lába. Majd az élelmiszerek következtek, a kávé, a cukor, melyet a cselédek különösen szeretnek dézsmálgatni. Nem zárta be a kamrát. Egy hétig feléje se nézett. Mikor azonban kezében a gyertyával és a pontos leltárral bement szemlét tartani, látta, hogy minden szem kávé, minden darab cukor a helyén van.

Ez a lány tehát nem lop. Mondotta, de még nem hitte el. Aztán már nem mondotta, de elhitte, ő is, az ura is. Nem kellett ennek sem pénz, sem ékszer, sem fűszer.

- Tudod, mi kell ennek? - kérdezte az urát, s Ficsor egykori kijelentésével válaszolt. - A munka, a munka. Ilyen még nem volt.

- Igazad van - hagyta helyben Vizy -, ilyen még nem volt.

Mind a ketten fölszabadultak. Vizy élte a maga minisztériumi életét, s otthon legalább nem bosszankodott. Vizyné már ki is járhatott. Reggelente elsétált a budai gyógykúthoz, az Erzsébet hídfőhöz egy pohár langyos, kénes vizet inni, ez - úgy tapasztalta - jót tett a gyomrának. Fogorvosával rendbe hozatta fogait. Tevékenykedett a krisztinai jótékony egyletben, ruhákat osztott ki a kerületi szegény tisztviselőgyermekeknek.

Még ideje is maradt erre-arra. Elnézett a Úri utcába, Tatárékhoz, hol vidám, csinos fiatalemberek vették körül a két szép Tatár lányt. Egy-egy barátnőjét is fogadhatta. Igazi barátnői azonban nem voltak, mert csak az ura érdekbarátainak feleségeivel barátkozott. Rokonai, az ő széles nagy rokonsága, a Patikáriusok Egerben laktak. Férjének is csak egyetlen nőrokona élt itt, egy elvált asszony, az a szerencsétlen Etelka, aki házról házra járva hamisított egyiptomi cigarettákat árult, s kéregetett, őket is zaklatta, egészen elzüllött. Vele évek óta nem érintkeztek. Vizy már az utcán se vette észre.

Most derült ki, hogy mennyire nincs senkije, és milyen hosszú egy nap. Piroska sírját fölhantoltatta a farkasréti temetőben. Minden héten egy krizantém-csokrot vitt neki. Szerdán pedig a régi spiritiszta-társaságba látogatott el, mely egy rózsadombi villában tartotta üléseit az Áldás utcában.

Pompás, rideg villa volt ez, betolható ajtókkal, selyem falszőnyegekkel, klasszikus képekkel és szobrokkal. A házigazda - dúsgazdag magánzó - résztvevő kézszorítással fogadta vendégeit. Mindenki tudta, hogy a házigazda fia már tizenhat éve megnémult, s ott van a villa valamelyik távoli, komor szobájában.

Egy gyalogsági tábornok volt a "szellemi körvezető". Katonák szellemét idézték, akik hősi halált haltak. Anyák és apák várták róluk a hírt. Vizyné mellett egy beteg kúriai bíró ült s egy katolikus lelkész, polgári ruhában. A médium rajongó lány, fejét önkívületesen hátravetve németül beszélt. Láthatatlan szellemhuzalok nyúltak ki innen, melyek körülhálózták a világmindenséget. Piroska szelleme a Jupiter-csillagból jelentkezett. A médium keze által teleírt egy egész ív papírt az ő ákombákom betűivel: "anya, anya". Egyszer materializálódott is a médium mellén, ködös párafényben, valami tejszerű köd alakjában.

Vizyné, mikor szerdán este innen hazafelé ment, nem érezte többé a régi szívdobogást, már nem üldözték a régi rémképek, hogy majd egy kirabolt lakást talál, betört ajtókkal, fölszaggatott, üres szekrényekkel. Otthon minden rendben volt. Olvasatlanul hagyta künn a pénzét is. Elmúltak azok az idők, amikor szobáiban hátratett kézzel járkált, mintha rabbilincsbe volna verve, mikor töprengett, vajon mit is forgathat fejében az a cseléd.

Anna halkan járt körülöttük. És amint kiment, ráterelődött a szó. Már egyesültek méltánylásában, egy kedves, közös érzésben. Föltétlenül bámulat volt ez, imádat, kritika nélküli istenítés, hogy a beszerzett portéka ily hasznos, s némi büszkeség is, hogy ez az övék, csak az övék. Hálószobájukba vonulva suttogva mesélték el a nap eseményeit, melyek mind az ő kötelességtudásáról, áldozatkészségéről, ernyedetlenségéről tanúskodtak. Egymást támogatva és kisegítve, egymás szavait tódítva és túllicitálva jellemezték s utánozták őt, olykor elnéző mosollyal gúnyolták is, mintha mulatságos volna, hogy valaki ilyen jóságos és együgyű, ilyen példásan derék, ilyen példátlanul igénytelen, és nevettek hozzá, eleinte félénken, majd ökrendező hahotával. Ekkor kezdődött el számukra az az idill, melynek ízét folyton szájukban érezték. Nem káprázat játszott velük. Képzeletüket túlszárnyalva a lehetetlen valósult meg: rátaláltak az igazira, akiről annyit álmodoztak.

Olykor pedig incselkedett velük egy gunyoros, viszkető érzés is, hogy boruljanak keblére, köszönjék meg neki ezt a jótéteményt, vagy talán menjenek el együtt fényképészhez, de titokban és éjjel, s fotografáltassák le magukat hármasban, mint egy családot, de ettől a dévaj, rendkívül furcsa gondolattól, mely csak egy másodperc ezredrészére, tréfaképp villanhatott meg agyukban, s eltűnt, mielőtt tulajdonképpen végiggondolhatták és kellőleg kinevethették volna, visszatartotta őket polgári józanságuk meg az a tudat, hogy végre mégiscsak egy háztartási alkalmazottról van szó.