Kosztolányi Dezső

ÉDES ANNA - 14. VALAMI NAGYON KESERŰ

Reggel még mindig esett.

Makacs, kitartó eső volt ez. Lassan sírdogált, locsogott a sáros udvaron.

A csatornák okádták tajtékos vizüket.

Anna, amikor kitekintett, látta, hogy körös-körül az ég beborult. Egy tenyérnyi kék folt sem maradt. Arra gondolt, milyen jó is volna fölnyúlni oda valami hórihorgas seprőnyéllel, eltakarítani a felhőket, mint a szobák sarkaiból a pókhálókat.

Lesietett, s egy rozoga ernyő alatt várta gazdáit. Keze reszketett. Csak meg ne tudják, csak meg ne lássák rajta, mert azt a szégyent nem élné túl. Mélyen szemébe húzta kendőjét.

Vizyék, akik az éjszakai személyvonattal jöttek, kocsin hajtattak házuk elé. Először a méltóságos asszonyt pillantotta meg. Az már messziről kiabált feléje, hogy rendben van-e a ház. Anna bólintott, hogy rendben van.

És az úrfival nem volt sok baj? Nem, az úrfival sem volt sok baj, mondta kis gondolkozás után, aztán várt, mintha még mondani akarna valamit.

Elsőül az úr ugrott le a kocsiról, utazósapkájában, vállán egy nyakbavető szíjjal, melyről bőrkulacs lógott. Anna átvette a bőröndöket, iparkodott fölfelé.

Isten tudja, kicsit örült is, hogy megérkeztek, s újra a régi kerékvágásba kerül minden. Vizyné is örült. Itt találta a lányt, a régi lányt. Friss kuglófot sütött meglepetésül, s a lakást példás rendben, tisztán adta át. Mindezt azonban már megszokta tőle. Aztán ezekben a napokban más környezetben forogván, sok idegen emberrel érintkezvén új tapasztalatokat gyűjtött, s most otthonát, tulajdon ügyeit frissebb szemmel, függetlenebbül ítélte meg. Mindjárt el is mesélte, hogy az egri cselédek minden nap négykor kelnek, még a gazdaságban is segítenek, s alig kapnak bért.

Kicsomagoltak, teát ittak, mert az úton átfáztak. Jancsi még aludt. Nyitott szájjal, félig zárt szemhéjjal nyúlt el a hencseren, fehéren, mint egy hulla.

Az eső egész vasárnap szakadt, három napig meg sem állt. Egyszerre - oly korán - itt volt az ősz.

A ház, a kis Attila utcai ház még kisebb, még zártabb lett és még sötétebb. Lehűlt a levegő is. Hideg reggelek következtek. Drumáné, akinek az ura egyre többet keresett, sárcipőt vásárolt s egy új őszi felöltőt. Druma átlátszó angol esőköpenyben jött-ment a lépcsőn. Moviszterné kétfogatún robogott a műkedvelői körbe, a próbákra, otthon verseket szavalt, a szalonja közepén kivágott pongyolában hajlongva, erős taglejtésekkel.

Stefi és Etel már nem kaszinózott többé az ajtók előtt. Fáztak a cselédek. A tűzhelyek mellett melegedtek, este leveleket írtak. Csak egy-egy pillanatra kukkantanak ki, hogy a szabad levegőn meglóbálják a vasalókat, tüzes köröket írva az éjszakába. Ficsorék is úgy éltek földalatti odújukban, mint a vakondok. Az asszony reggelire rántottlevest főzött. Ficsor ázott postásköpenyben sötéten tűnt föl a ködös folyosókon, mint egy kísértet, s káromkodott, hogy valaki megint nyitva hagyta a padlásajtót. Pipa égett szájában, és köhögött. Az a híres sárgacipője, melyet kiutaltatott, már elvásott. Vége volt a rövid nyárnak. A szegények lassanként levetkőztek, a gazdagok felöltözködtek.

Jancsi a bankba járt.

Kiszabadulva négynapos, önkéntes szobafogságából, valósággal föllélegzett, amikor az utcára lépett. Otthon nem találta többé a helyét. Emlékei szégyennel töltötték el, úgy idegesítették, hogy sokszor hangosan kellett beszélnie magában. Elviselhetetlen volt már ez a lány. Mióta Elekes azon az estén eljött hozzá, nem értette az egészet. Majd, hogy a nagybátyja és nagynénje hazaérkezett, s helyreállt a régi rend, rá se tudott többé tekinteni, testileg szenvedett, ha benyitott hozzá. Egyelőre rokonai védelme alá helyezkedett. Menekült tőle.

Többnyire az utcán lebzselt, nézte a nőket. Mint aki egy titkot őriz, megfordult minden nő után, minden nőt levetkőztetett a tekintetével. Tatárék zsúrján ásítozott, s angolosan távozott. Fölcsípett egy cukrászlányt. Nem is tetszett neki, de elvitte abba a csöndes, polgári budai szállodába, ahol átutazó vendégeknek szívesen adnak szállást. A cukrászlány után jött egy próbakisasszony, később valami állítólagos színinövendék. Ezzel kocsikban találkozott.

Vacsorára alig ment haza. Elekessel együtt a Club des Parisiens-ben ütötte föl tanyáját, ahol törzsasztalt kapott.

Ezt az újonnan alapított bárt az akkori viszonyokhoz képest fényűzően rendezték be mindenféle tükrökkel, csillárokkal, aranyfüstös gipszoszlopokkal. Állandóan üvöltözött itt, a jazz-band. A jazz-bandnek megvan az a föltétlen előnye, hogy mellette nemcsak gondolkozni nem lehet, hanem még érezni sem. Annak az előkelő közönségnek, mely ezt a klubot látogatta, erre volt szüksége. Külföldi lánckereskedők jártak ide, meggazdagodott hadseregszállítók, antant-tisztek s jobb éjjeli nők, vidám kis hadiözvegyek, a hősök egykori hitvesei, akik a gazdasági viszonyokra való tekintettel itt keresték az utókor háláját. Ezek örömmel hallgatták a néger zenekart, mely vadállatok ordítását és a háborús csömör öklendezését utánozva túllármázott mindent, a bennük háborgó kétségbeesést és undort is. Kissé elhülyültek tőle, aztán táncoltak.

Maga a táncterem valóságos látványosság volt. Üveglap borította, alulról rózsaszín villanylámpák világították meg, melyeket virágfüzérek fontak körül, úgyhogy valami meleg tündéri jégpályának tetszett. Jancsi a záróráig itt töltötte minden estéjét. Ismerték a nők, cigarettát kértek tőle, off pottying, kedvelték is. Az one stepet bizonyos merev eleganciával táncolta. Gyakran lehetett látni a dohányfüstös kavargásban, amint egy ilyen nőt magához szorított, és sápadt fejét lehajtva az üveglapon elsuhanó lakkcipőjében gyönyörködött.

Virradt, mire hazavetődött.

Lassan fordult a zárban a kulcsa. Az előszobában lehúzta cipőjét, harisnyában szökött be a hencserhez, hogy föl ne ébressze Vizyéket.

Anna ezt mindig hallotta. Nem bírt elaludni addig, amíg az úrfi léptei el nem hangzottak a szalonban. Minden éjszaka várta. És nappal is folyton várta. Várta őt, és várt valamit. Talán azt, hogy egyszer majd egy nyájas szót szól hozzá, vagy rámosolyog, vagy legalább kér tőle ezt-azt. Jancsi nem szólt semmit. Komor volt és sietett. Nyilván haragudott rá.

Pedig a kedvéért már adott is magára. Naponta többször fésülködött, a tükörbe pillantgatott, még otthon, munka közben is a legszebb ruháját viselte. Az egyetlen pepitát.

Novemberben az éjszakák még hosszabbak lettek. A Déli Vasúttól behallatszott a vonatok füttye. Egy-egy eltévedt mozdony rítt a sötétben, megindítóan és panaszosan, mint valami kisgyerek.

Vasárnap Vizyné templomba ment, Vizy se volt már otthon. Az úrfi későn kelt. Nadrágjait rendezgette a szekrény előtt.

Anna kitárta az ablakokat, hogy takarítson. Amikor a szekrény elé ért, erőt vett magán, s megszólította:

- Úrfi kérem...

- Mi az?

- Tessék megbocsátani...

A lány sírva fakadt. Hangtalanul sírt, de oly erősen, hogy egész teste rázkódott belé.

Jancsi bámulta. Egy darabig nem is tudott szóhoz jutni.

Ezt szerette volna, lehetséges, hogy ezt valaha szerette?

Kezefejével törölgette könnyeit, szipogott az orrával, mely kipirosodott, mint az iszákos parasztasszonyoké. Dereka berlini kendővel volt átkötve. Ebben a kendőben behozta ide az ősz nyirkos szagát, akár a kívülről jövő kutyák.

A nyitott ablakon besüvöltött a léghuzam, Anna csak sírt-sírt, mint a záporeső. És makogott valamit, amiből egyetlen szót lehetett érteni: "szégyen... a szégyen..."

- Az lehetetlen - mondja Jancsi. - Teljesen lehetetlen. Ki van zárva.

- De igen...

- Ne sírjon. Ne sírjon, kérem - könyörgött, s befogta a fülét, hogy ne hallja a sírását, mint valamikor a nevetését. - Csak ne sírna.

- Jaj, úrfi...

- Hallgasson. Így nem lehet beszélni. Elhallgat már? Hát igen. Először is: az egész még nem is olyan bizonyos. Egyáltalán nem bizonyos. Várni kell.

Összeborzongott az undortól, hogy így tárgyal ezzel, ilyen csúnya közösségben.

- Mindenesetre várni kell - tette hozzá, s vállat vont. Hitte is, meg nem is. Az is lehet, hogy zsarolni akarta. De azért már ő érdeklődött nála mindennap.

Anna a fejét rázta.

Jancsi a Club des Parisiens-ben előhozta Elekesnek azt a bizonyos színésznőt.

- Barátom - szólt, hátradőlve karosszékében -, barátom, facsigám. Baj van. A legnagyobb bajok.

- Csak ennyi az egész? - mondta Elekes, s a fülébe súgott valamit.

- Biztos?

- Tuti. Mi is mindig ezt használjuk.

Éjszaka odaállt Anna ágyához:

- Forró lábvizet. Vegyen nagyon forró lábvizet. Amilyent csak kibír.

A lány annyira fölforralta a vizet, hogy csirkét kopaszthatott volna benne. Ebbe lógatta a lábát. Sziszegett tőle.

- No? - kérdezte Jancsi pár nap múlva.

Anna megint csak a fejét rázta.

- Hallatlan - dörmögött. - Ez már igazán hallatlan - s egy fricskát csettintett el.

Benne volt a pácban, nyakig. Kihúzta a lutrit. Micsoda ronda egy ügy, s micsoda botrány lesz tavaszra.

Elekes egy nőgyógyászt ajánlott, aki lelkes barátja a művészeteknek, s a színésznőkkel szemben különösen "kuláns". Jancsi körülményesnek találta, hogy odavigye és bemutassa a színésznőjét. Erre pajtása összehozta egy rokonszenves drogistával, aki most abból élt, hogy selymeket csempészett Bécsből és magyar trabukkókat Csehszlovákiába. Attól kapott valamit.

Azt a pillanatot használta föl, mikor nagynénje kiment valamiért a folyosóra.

- Itt van - suttogta Annához gyorsan.

- Micsoda?

- Orvosság - s kezébe csúsztatott négy darab egygrammos port. - Dugja el - szólt a lányra, aki kíváncsian forgatta a papírhüvelyeket. - Majd vegye be.

- Lenyeljem?

- Nem érti. Benne van, ott a papírban van. Kinyitja, föloldja vízben és akkor issza meg.

- Most?

- Ha lefekszik. Reggelre segíteni fog. De észre ne vegyék. Mert ez tilos. Ha megtudják, be is csukhatják érte.

- Akkor ne vegyem be, úrfi?

- Dehogynem. Azért csak vegye be. De senkinek se szóljon. Vigyázzon.

Anna úgy cselekedett, ahogy megparancsolta.

Mikor a ház elcsöndesedett, kinyitotta a papírhüvelyeket.

Fehér por volt bennük, mint a nullásliszt. Meg is szagolta. Nem volt annak semmi szaga.

Mind a négy port beleszórta egy pohár vízbe.

A konyhában mégse merte meginni. Kiment az árnyékszékbe. Ott a szemét lehunyta, s egyszerre kihörpintette.

Jézus-Isten, de keserű volt, Szűz Anyám, Boldogságos Szűz Mária, de keserű volt. Ilyen keserűt még soha életében nem ivott.

És csak azután lett igazán keserű, mikor már bement és ledőlt az ágyára. Marta szájpadlását, égette nyeldeklőjét az a büdös keserűség. Csak a méreg lehet ilyen keserű.

Tenyerét odatapasztotta szájához, belenyúlt a nyelvéhez, hogy megfogja azt a keserűséget, ámuldozott, hogy ilyen keserű is van a világon. Még a hajaszála is megkeseredett tőle.

Aludt egy óráig, vagy háromig, akkor tágra nyitotta a szemét, s az ablakra meredt. Az a fény a tűzfalon narancssárga fényben villódzott, úgy ugrált, hogy elgyönyörködik benne.

Harangoztak valahol? Távolról harangoztak, zúgtak a harangok, süket, mély morajlással, egyre erősebben. Indult megnézni, hol harangoznak ilyen későn.

Akkor bejött egy ember, egy nagyon-nagy ember, akkora, amekkorát még nem is látott. Hogy jött be ide, mikor csukva volt az ajtó? Ott állt az ágyánál, mint egy ló.

Naa, mit csinálsz, tee? Maradhass már. Édesapám, kedves édesapám, ide nézzen, sonkából van a feje. Sohase bántsa. Ez is csak úgy teszi. Akár a seprő, aki leült a székre, bolondságból. Majd elhagyja.

Nekem is jobb volna már söprögetni, mert megesz a kosz. Kihúzom azt a fiókot is és - mit látok? - tele van kölessel.

Méltóságos asszony, jaj de meg tetszett ijeszteni. Azt hittem, lezuhan arról a falról.

Hát ez meg mit akar itt? Menjen a fenébe, marha. Odaég a rántásom, fölforr a mosogatóvizem. Eresszen engem.

- Mi ez? - kérdezte Vizyné, aki föléje hajolt. - Maga beteg?

Anna oly mélyen aludt, hogy lélegzetét se lehetett hallani.

- Anna - rázta -, Anna. Nem érti?

A lány a másik oldalára fordult.

- Beteg - gondolta.

Homlokához ért. Egészen hideg volt. A keze-lába is, mint a jég.

- Ha ez itt meghal - tűnődött.

Fölszaladt a doktorért. Moviszter kiment kispesti betegeihez, s csak a rendelőórájára várták vissza.

Egyelőre rumos teával kínálgatta, biztatta, hogy igya meg, majd átmelegíti.

A lány mozgolódott, mutogatott valamit. Kérte, hogy gyújtson világosságot.

- Miért? - csodálkozott Vizyné. - Már reggel van. Fél kilenc - mondta rémülten.

Anna valami irtózatos félelemmel kaparászott maga körül, aztán kezét a szemére szorította. Nem látott semmit. Körös-körül fekete volt a világ: megvakult.

Megint mély álomba merült, s mindaddig föl se ébredt, míg az urak haza nem jöttek, és ebédelni nem kezdettek.

Vizyné épp arról beszélt, hogy most a nyakára betegedett ez a lány.

Ekkor megjelent az ebédlőben a tálcával.

- Jobban van? - tudakolta Vizyné.

Anna már látott mindent, de hogy mit beszélnek, azt nem hallotta. Csak a szájak mozogtak körötte.

- Meghűtötte magát - mondta Vizy.

- Persze - helyeselt Jancsi. - Egy kis meghűlés lesz.

- Mégis lehívatom a doktort - töprengett Vizyné.

- Ahogy gondolod - jegyezte meg Vizy. - De tudod, hogy ezek a parasztlányok milyenek.

- Igen - szólt Jancsi. - És különben is, már jobban van.

Estére tényleg egészen magához tért, ő kérte, hogy ne zavarják a doktort.

Még napokig káprázott a szeme, csöngött a füle. Egyszer a jégszekrényt nem látta, egyszer leejtett egy ezüstkanalat, és nem hallotta. A szíve pedig úgy szorongott, mint akkor éjszaka, s olyan kicsi volt, és körötte minden olyan nagyon-nagy.

- Talán elrontotta a gyomrát - vallatta Vizyné. - Gondoljon csak vissza. Mit evett? Biztosan sokat evett valamiből, amit szeret.

Jancsi egy óvatlan pillanatban hozzáugrott:

- Rendben van?

- Igen.

- No látja. Mondtam.

- Csak nagyon keserű volt - szólt Anna halvány, lábadozó mosollyal. - Olyan keserű volt.

- Keserű? - ismételte az úrfi. - Minden orvosság keserű. Fő, hogy túl vagyunk rajta. No, Isten vele.

Hanem neki éppen elege volt ebből is meg Vizyékből is, akik folyton regulázták a kései hazajárások miatt. Maga vette kezébe lakásügyét. A miniszter névjegyével ment a lakáshivatalba, hogy beköltözhessen abba a Márvány utcai szobájába, melyet már két hete megígértek neki. Ezt negyvennyolc óra alatt el is intézte.

Harmadik emeleti szoba volt, nem nagy, de utcai, és ami a fő, különbejáratú. Még aznap szedte a sátorfáját, megcsókolta Angéla nénit, Kornél bácsit, estére már vissza se ment hozzájuk.

Jancsi az új szobájában ült, hódprémes bundájában, Elekessel beszélgetett.

Csöngettek az ajtón. Anna hozta a holmiit. Letette őket.

- Köszönöm, Anna - mondta az úrfi, és markába nyomott egy százkoronást.

Ki is kísérte az ajtóig. Ott ezt mondta:

- Várjon csak.

Valamit kivett télikabátja zsebéből, odaadta neki.

- Ez is a magáé.

Anna az utcán nézte meg, hogy micsoda.

Egy papírzacskóban gesztenye volt, apró, összeégett, megszenesedett magyar gesztenye, de még langyos. Most látta, hogy az úrfi nem is haragszik rá.