Kosztolányi Dezső

Egy verses regényből

Szerettelek mindég, fönséges égbolt!
Bölcsőmben is már gyermeked valék,
s csipkém redőin a szűztiszta kék folt
azt hirdeté, hogy gazdag lesz a lét.
Később, hogy életembe vaksötét folyt,
s nem leltem az utam nyomára még,
jártam kiábrándulva, csüggeteg,
nagy bús szemekkel téged néztelek.

A többiek kotortak lenn a sárban,
és lökdösődtek zsíros konc miatt,
nem látva, hogy amott fönn napsugár van,
s lenn a csatorna a szennytől kicsap.
Tűrtem, reméltem, halk szavadra vártam,
mint vétkező, de mindég hű fiad,
lábam botolt és túrta a sarat,
de hű szemem mindég rajtad maradt.

És mostan is oly izzó a szerelmem,
mint a felejthetetlen nász után,
szép vagy, ha arcod édes rózsakellem
füröszti, s elpirulsz egy szent csudán,
szép vagy, ha a hold csendesen mereng fenn,
s hű csókja lángra gyújt, nem hűt csupán.
Szép vagy, magasztos vagy mindenkoron.
Te född be kék selymeddel a porom.

Akkor vagy a legszebb, ha nő a felleg,
ágyúz a villám és a föld süket.
S a birkozó szélvészek ölre kelnek,
és felvonul a győzelmes üteg.
Képed sötétül és reszketnek ezrek,
míg ontasz égető vörös tüzet,
és e szilárd golyót megrengeted.
S sóhajt homályosan a rengeteg.

Te vagy napom, égbolt, te tiszta pompa!
Költőszivem most is vadul szeret.
Mint kisgyerek kihajlék ablakomba,
s bámultam a cikázó kék eget,
csak lóra vágytam, hogy fussak robogva,
amerre vágtat a bősz fergeteg...
Most is szeretlek úgy, mint hajdanán,
villámos, fényes ég, - szülőanyám.

*

A kályha gyomrán kék parázs szunyókál,
s virraszt a szélvészes, bús éjfelen.
Ma itt vagyok vaskapcsos fordulónál,
holnapra már gőzmén rohan velem,
vár a börönd, s köt ide száz hivó szál.
Égő halántékom ver esztelen.
Egy sziklazápor pattog le a tűzről,
s künn a vasút a pályán nyögve prüszköl.

S már látom a zöld lámpást künn a ködben,
és érzem is, mint indul a vonat.
Nyüzsgő, tolakvó nép zsibong köröttem,
felszállok, elfedem bús arcomat.
A honi szó csak tétovázva röppen,
s égő szemem tüzes könyűt folyat.
Nem írta a váláskínt senki még le,
mert hogyha elmégysz, eltemetnek - élve.

Ó, ott helyed azok közt, kik szeretnek,
s máshol neved jöttment, silány, bitang.
- A társaságból száműzött eretnek,
kinek nem érdekes ott semmi hang:
érzed te, ki gyűjtéd silány eszednek
kis kincseit, kit a hírvágy kicsalt,
mindezt, hogy a vasút megy az utolsó
intésre, mint egy nagy, komor koporsó.

*

Vár a levélre, csendesen mereng ő,
nem alszik a forró nyáréjszakán.
Járása roskadt s nem víg, könnyü, lengő,
mondják: egy év és ő meghal talán.
Fülig pirul, ha berreg künn a csengő,
de mégse pattan ki a nagy talány.
Pihegve nézi, mozdul-e a zár.
Remegve a levélhordóra vár.

Ó, ismerem e várást én nagyon jól!
Hogy egykoron száműzetett levék,
így vártam én is a levélt honomból,
s sarkcsillagom lett a "szárnyas-kerék".
Későn feküdtem s vártam, olykor-olykor
felkeltem a friss napnál is elébb,
és reszketőn, mint aki félve fél,
nyitám ki a dobozt, van-e levél?

S ha volt, kezembe vettem a papírost,
mint az aranypénzét éhes fukar,
sokszor merengve firtatám, ki ír most,
s küzködtem a reménnyel, a buval.
Ajkamra nyomtam a hűs, rózsaszín jóst,
amely reánk mindég kedvet fuvall.
Száguldozának lelkem vágyai,
s nem tudtam a papírt felbontani.

Máskor beteg volt az egyik s a másik
kedves hívem, futék mindenhová,
keresve a szülőim kézvonásit,
s egy perc a mennyet és poklot hozá,
ne bontsd föl a levélt, megtudva fásit,
de a kezedbe tarthatod soká,
ha jó, örülj előre s légy nyugodt,
ha nagy csapás, mit ér, ha megtudod?