Kosztolányi Dezső

Együgyű ének

Ma láttam én a holtakat,
a régen-régen voltakat,
mezítlenül és feketén,
a hullakamra fenekén.

Az egyik azt mondotta: jaj,
fején izzadt volt még a haj.
A másik azt mondotta: jó,
áldott halál, lágy takaró.

Én mondtam: édes véreim,
megcsöndesült testvéreim,
sok férfi, nő, agg, kisgyerek,
elromlott, szent játékszerek.

Egymás fölött feküdtek ők,
nyílt szemmel, árva csecsemők,
ki szülte őket, ottan áll
kegyetlen anyjuk, a halál.

Az arcuk tompa és suta,
a lábukon egy cédula,
szakállasak és vállasak.
mosolyosak és árnyasak.

Nincs jaja ennek, sem hire,
nem várnak ők itt semmire,
egyik kövér, másik sovány,
mind földbe járuló pogány.

Nem szörnyü már, nem is csodás,
nem őrület, lidércnyomás,
se feketeség, se derű.
Csak egyszerű. Oly egyszerű.

Nem sírtam, nem nevettem itt,
de ezt a vallást tettem itt.
Ma láttam én a holtakat,
a régen-régen voltakat.