Kosztolányi Dezső

Éjjel

Ha barna szárnyával beföd az alkony,
mint óriás, vérestollú madár,
s zúgó fejem kemény párnámra hajtom:

kitör szivemből a bú árja már,
s zajgó keservvel és kétségb'esetten
panaszkodom, a kínok kínja vár.

S az égre sírok föl, miért szerettem?
Hogy így epedjek lázas éjjelen,
s kimondhatatlan bút hordjak szivemben!

És kérdezem, meddig kell nyögve lenn
szenvednem a göröngyös földhatáron -
S tudom, sötét sorsom reménytelen.

A hű szerelmet mindhiába várom,
csak öntüzében hervad el szivem,
s látom, mit építék régente, már rom.

Arcom tüzét hűs könnyel enyhitem,
s egy vasmarok ragadja meg a torkom,
mert nem vigasztal, nem gyújt semmi sem...

Minek tudásom halmozgatni folyton?
Minek rohanjak éppen én elő,
ki napjaim fáradtan járva hordom?

Lassan kifogy karomból az erő,
a nagy tusákra már ásítva nézek,
másé a rózsakedv, a gyenge nő,

és ekkor érzem, elfed az enyészet.