Kosztolányi Dezső

Emilia

1

Én nem tudom, hogy mért, de mostan
egy ismeretlen vágy gyötör,
járlálok a rózsás tilosban,
hol a könny, seb merő gyönyör.

Én nem tudom, hogy mért, de csendbe
eszembe jut az ifjuság,
és én fonom, szövöm, merengve
a szűzi vágy hó-mirtusát.

Én nem tudom, hogy mért, de félek,
távolba halkan szól a dal,
könnyezve látom, szép az élet,
és hogy szivem még fiatal.

Én nem tudom mért, s úgy örülnék,
lelkembe búgnak a dalok,
átérezem az üdvök üdvét,
és azt hiszem, hogy meghalok...

2

Legyen tiétek a valóság
itt e világon,
enyémek a bús, néma rózsák,
a lázas álom.

A lánytestek fehér parázsa,
a csók tiétek,
nekem elég, ha őt imádva
árnyába lépek.

Titőletek egy perc, egy óra
már elrabolja,
de én birom, s egy röpke szóra
kiszáll karomba.

S ekkor tejarca fénybe reszket,
szemébe fény gyűl,
s még szebb a rózsás képzeletnek
aranyködétül.

Hagyjátok hát meg búm továbbra
édes vigasznak,
és hadd legyek ily koldus-árva
s ily szörnyű gazdag!