Kosztolányi Dezső

Én nagyon sokakat szerettem

Én nagyon sokakat szerettem,
     én vágytam arra, vágytam erre,
de aki úgy szeretett engem,
     anyám az életet szerette.

Ő úgy szerette, hogy megállott,
     az úton elmaradt, lekésett,
ő úgy hajolt, hogy összeroskadt,
     s a porban azt mondotta: élet.

Az életet bámulta folyton,
     mint egy menyasszony, mindig-ifjan,
apám szemében kezdte nézni,
     és nézte aztán arcainkban.

Csak a szivét hallgatta halkan
     mély-kék szemekkel, megbüvölten,
csak a tűnő időt figyelte,
     s arcát nem látta a tükörben.

Ő járt, tudott és látva-látott
     fájó ideggel szótlan álmot,
megszentelt engemet a lelke,
     az ő lelkétől vagyok áldott.

Neki nem volt korán könnyezni,
     s könnyezni nem volt soha késő,
ha ment az erdőn, ment az úton
     ketten mentek: az élet és ő.

Sírt és dalolt bús mátkaságán,
     bölcsők között sírokra görnyedt,
a képeskönyve volt az élet,
     nem vitt magával soha könyvet.

A fiait csókolta némán,
     halottjait némán temette,
én nagyon sokakat szerettem,
     de ő az életet szerette.