Kosztolányi Dezső

Énekek éneke

Nem hagysz nekem eleget inni
     mannás szájadból sohasem,
hogy megtaníts örökre lenni,
     lángként lobogni, éhesen.

Nem hagysz nekem sohasem inni
     áldott melledből eleget,
hogy tudjak a szomjamban hinni,
     s úgy nézni téged, mint eget.

Az asztalodhoz hívsz naponta,
     és mintha rútul játszanál,
a dús teríték csupa pompa,
     de üres a pohár, a tál.

Én, férfi, ennék, egyre innék,
     s te a mulót megfékezed,
ígérve mindég, tiltva mindég
     mint papnő emeled kezed.

Mint szajha kínálsz csók izével,
     és körmeidnek éle metsz,
itatsz a könnyeim vizével,
     kongó reményekkel etetsz.

A te kegyed áldása megvert,
     a te oldásod megkötött,
s lihegve tartasz engem embert,
     az isten és állat között.

Így váltod a múltat jelenné,
     hogy itt se légy és megmaradj,
a végeset is végtelenné,
     és bárhová nézek, te vagy.

Te vagy, mi van, te vagy az emlék,
     te vagy, ki küld és hívogat
futnék tetőled s visszamennék,
     dajkáld el az én kínomat.

Lásd, én tudom, mi e bujócska,
     tudom mi itt e lakoma,
ó folyton-új és folyton-ócska
     természet ősi cinkosa.

De mondd, miért e gyatra-elvű
     földön nevelni ily hitet,
miért e fájdalmas remekmű,
     bennem mi végre épited?

Titokzatos, örök művésznő,
     ki ezt a sorsot rótta rám,
boldogtalan játékra késztő,
     csodára nevelő anyám.