Kosztolányi Dezső

Fehér leányok

Olyan vagy, mint egy álom-angyal,
halványszinű, ezüst nyakaddal.
Szavad, minthogyha hegedűből
zokogna fájón, sírva bűvöl.

Nagy bűnök alkonyán jelensz meg
habtestü, szűzi, gyenge gyermek,
s te szent, te bűntelen, te boldog,
szivembe felrázod a poklot.

Ó mint szeretnélek téged szeretni,
örjöngve hívni lázas éjszakán,
fátylas szemed bágyadtságába nézni,
míg ránkborul a csókos, halk magány.

Egy más világ hűs rózsáit csodálom
virágos, ifju, tiszta arcodon
s fogam csikorgatom, hogy nem szeretlek
s a fagyban a lángokról álmodom.

Téged kereslek, rózsakeblü lányka,
halvány nyakaddal, kék gyermekszemeddel,
ki, hogyha megjelensz vad álmaimban,
zokogva és riadva rettenek fel.

Téged kereslek, titkoslelkü gyermek,
ki szembe ülsz le a vonatba s akkor,
midőn remegve sejtem, hogy szeretlek,
leszállsz a vágtató vonatról...