Kosztolányi Dezső

Fekete farsang

A messze éjbe halk világ gyúl
s hegedű-zajba földre száll
bíbordíszes, foltos köpenyben
a csörgősipkás Karnevál.

Párolg a puncsgőz, cseng a tányér,
a gondtalan tömeg zsibong,
de engemet megüt ködével
és fojtogat az éji gond.

Miért e széles dáridó most,
kedvedbe hát mi sem zavar?
El sem temetted a halottad,
s halotti tort ülsz, ó magyar.

Miért e furcsa, bősz vidámság,
e rézdobok, e rőt szinek?
Azt vélitek, a nagy halottat
ezzel talán felkeltitek?

Nem érzitek, hogy síri lámpák,
mik rátok úgy világlanak?
S ti táncra perdültök e fényben,
dalolva dühhel balgatag?

A régi oltárok tüzénél
kacagva gyújtotok pipát,
s főtök díszelgve ékesíti
a hőssíron nyílott virág.

Az éjszakába körmenet jár,
vad, rémületes, furcsa boly;
a harlekin sírva halódik,
s könnye a nagy patakba foly'.

Egy álarcos rohan előtte,
s nyomába tompán döng a dob,
vár, majd letépi céda rongyát,
és arca - még irtóztatóbb.

Véres vonaglás és harag dúl
széjjelfeszült arcizmain,
és villogó tekintetére
fehér lesz arcunkon a szín.

Azután jön görnyedt gerinccel
a megszelidített Petúr,
érdemkereszt fityeg nyakában,
ma már okos s kegyelmes úr.

A zagyva zajban egy ledér lány
mártírokkal ölelkezik,
hitvány hülyék gúnyból szavalják
Petőfi fenkölt verseit.

Mókázik a menet bolondja,
szemén hazug könnyek nyoma,
fejébe félrecsapva táncol
a szent, az ősi korona.

Ökrendezés, halk nyávogás közt
mind kába dalba kezdenek,
a hősök szobrát földre döntik,
és sírnak fönn az istenek.

Csillagkönnyet hullajt az égbolt,
harmatkönyűket ejt a föld.
S gondolkozom: való-e ez, vagy
álom, mit az agy láza költ?

A nép vigad kopár röhejjel,
s énrajtam a felhő borong -
Mondjátok ó, mindenki őrült,
vagy csak magam vagyok bolond?...