Kosztolányi Dezső

Fekete tornyok

     Félek titőletek,
amíg az éjbe bolyongok,
     fekete tornyok!
Oly gyászosan meredtek
     az égre fölfele,
mint eltűnt isteneknek
     kormos szövétneke.
Kihűlt halotti fáklyák,
     ti átkos csillag-oltók,
     ti régi, lomha tornyok,
a rémes éjszakán át
     miért kisértetek?

     Gyülöllek titeket,
ti néma, éji szomorgók,
     fekete tornyok!
Pihegve nyög a város,
     s az álma iszonyú.
Mellén ül a halálos,
     köd-felleges ború.
Ti gubbasztgattok ottan,
     ti rozzant, ócska tornyok,
     ősrégi csillag-oltók,
vak gőggel, elhagyottan,
     merengve, szomorún.

     Bezúzlak titeket,
szentélyetekbe berontok,
     fekete tornyok!
Bár az éj egyre széled,
     és sápadoz a hold,
szivembe új zenének
     harangmoraja kong.
Azt zúgja, virrad egyszer,
     s épülnek ifju tornyok,
szabad napon piroslók,
     miken a bús rabember
tűzglóriában áll.