Kosztolányi Dezső

Fekete Vénusz

      1
  Zsoltár

Zord középkornak vajudásos éje
szállt szívemre éjszínű denevérként,
s kárhozott vággyal dalolok tenéked,
     Fekete Vénusz.

Gyertyaláng lobog, piros árny suhan ránk,
asszonyok gyűlnek fekete misére,
a papod vagyok s te az éjkirálynő.
     Fekete Vénusz.

Bánatom nehéz miseköntösében
hódolok neked szomorú szavakkal,
illatos tömjén hizelegve bódít,
     Fekete Vénusz.

Régi oltárok süllyedő kövén át
új szerelmeknek diadalma zendül,
s véres ujjakkal verem egyre lantom,
     Fekete Vénusz.

         2
Táncok éjszakája

Rogyó inakkal táncolunk az éjben,
     ily lázas álom nem gyötört soha,
Bús áldozattal hull könnyünk a porba,
gázolva testünk, lelkünket tiporva
     uralkodik az éj úrasszonya.

Imádjuk őt mind titkos iszonyattal,
     láttára elsápadnak a szivek.
A kereveten ül, kezébe korbács,
csípője lágy, szelíd bokája formás,
     szemébe hűs és forraló hideg.

A részeg éj sápadva tántorog künn,
     kéjes gyönyörtől hervad a virág.
Az asztalon vágy-éhes tearózsa,
a levegőben égve száll a csókja,
     s dacolva dallal húzzuk az igát.

Bősz láncba fogva vágtatunk előre,
     mi, rettegő komor bohócai.
Szájunkba vértől tajtékzik a zabla,
gyeplőnk kaján mosollyal tartja-tartja,
     és nincs erőnk széjjelszakítani.

Tekintetét, mit olykor porba hullat,
     felvesszük, mint a gyöngyöt az arab,
szemünkbe gyászos vágy, sötét nyomor forr.
Meg-megbicsaklunk, ám suhint az ostor,
     és táncolunk, loholva, balgatag.

S én, a bolondok közt a legbolondabb
     a trónja talpát rázom mérgesen.
S búsult tüzével a hült üstökösnek
feltépem a szivem - egy nagy, vörös seb -
     s eléje vágom maradék-eszem.