Kosztolányi Dezső

Groteszk

Mentem a kávéház tükrös éjjelébe,
százezer tükör közt, s hirtelen megálltam.
Hirtelen megálltam, s ingadozva, félve
a tükrös zavarban észrevettem árnyam.
És egyszerre féltem a zavart gomolyban,
és egyszerre furcsán ferdült légbe minden.
Egypár lámpa lengett kancsal, gyenge színben.
S én már messze voltam, jaj de messze voltam.

Jaj de messze voltam. Messze életemtül,
pálmaligetemtől, ahol bú és hír nő.
S messze már mint álom, a ködön keresztül,
oly magasan trónolt a kevély kaszírnő,
mint Egyiptom álma, holt hercegkisasszony,
a színes palackok csillagkoszorúján,
úgy bámulta búsan búcsu-könnyes arcom
altatgatva búját a szelíd hajú lány.

Már nem tudtam állni, csak repülni, szállni,
és éreztem, éj van, aminő sosem volt.
Fönn a menny ivén is lámpa lángja, nem hold,
és bolyongtam, mint egy bujdosó királyfi,
bujdosó királyfi, csendes éji-herceg,
aki minden kedves kincsét elvetette,
s mostan a szemére könnyek permeteznek,
és csak nézni tud már s bámul-bámul egyre.

A gránitkövön künn fekete vonalban
elszántan ballagtak hangos éji züllők,
s mint a vízi árnyak, himbálóztak halkan
lusta bérkocsiknak árnyai, a küllők.
Hullámlott az élet lassan imbolyogva,
álmatlan merengve a nap tovatűntén,
s némán nézegette az éj árnyas tükrén
bársonyos ruháját a nehéz gyászpompa.

S néha mint a felhők s néha mint a hollók,
hollók, éji hollók, pár leány beszállott,
kócos kis koboldok, sírók és mosolygók -
festett ajku, árva, sirató leányok.
Tízezer leány, vagy százezer, ki tudja?
Kik féltek a hajnal hervadás-szagától,
most bejöttek - éj volt fejükön a fátyol -
és keresztet írtak rám s a zárt kapukra.

Még eszembe tévedt egy-egy régi álom,
s integetve jött egy régi-régi gyermek.
Láttam az anyám is messze, haloványon,
gyöngyvirágos fejjel s láttam a vén kertet.
Emlék, minden emlék. Kedves és kegyetlen,
mint a bús pokoltűz, mint a hűs pokol-fagy.
Álmon révedeztem, múltba tévedeztem,
s senkisem kérdezte rám hajolva: hol vagy?

És oly könnyű voltam, lengő, lepke-könnyű,
mint ki életét is sírva elhajítja.
A szemembe lomha, langyos éji könnyű,
arcomon a bánat fáradt, ferde csíkja.
S ingadozva, úszva, elterülve szépen -
széttört életemnek romjai köröttem -
a bús éjszakának fekete vizében,
hullámos vizében csendesen fürödtem.