Kosztolányi Dezső
Izgatott séták
Olyan ma a költő, mint a falu bolondja, aki magában
énekelget,
és jár és hadonáz és rázza fejét és felesel a szelekkel.
Nincs senki barátja, csak az emlék, csak az utcai fák, csak a
varjak,
s köszönti a holdat a temetőn túl, ezt a betegarcú, vézna
zsiványt.
Hallgatja ő a szegények, az árvák hosszú ugató zokogását,
kik egy deszkapalánkra borulva okádják a könnyet, a sóhajt,
köpik a kínt.
Hallgatja a csöndet is és a kutyákat, kik elmebajosok
módjára alusznak,
riadnak az ólban, és kiszaladnak, marják a semmit, a híg
levegőt.
Látja a bérházak ragyogását, sárga özönben az ablakokat
fönn,
hol mint valami mennyei tűzvész lángolni látszik a szeretet.
Úgy vágyik a szíve, hogy odafusson, úgy vágyik a szíve,
hogy leboruljon,
nyugtot találjon, terített asztalt, kályhaderengést, jó
szavakat.
De tudja, hogy itten nincsen ilyesmi, előre tudja azt, amit
ismer,
és únja a szót, mit hallani fog majd, mindazt, mi van, előre
ún.
Nem vágyik az égbe se, nem oda vágyik, Vénusra, Marsra se,
vagy Jupiterre,
nem csillaga semmi idegen csillag, sáros, rossz csillaga néki a
Föld.
Itt élne alázatosan, ha lehetne, ám, ők, akiket szeretett,
menekültek,
megfutamodtak időnek előtte, egy sírba bebújtak előle mind,
vagy maszkokat öltöttek alakosan, bandzsítani kezdtek és
figurázni,
játszódni a ködben más ködalakkal, s ha élnek a földön,
rég nincsenek ők.
Legjobban szeretne ő is ilyenképp botrányt, viharos riadalmat
idézni,
hosszú-nagy orral, piros szakállal rohanni az utcán
esztelenül,
rémíteni minden embereket, hogy fussanak ők is előle
sikoltva,
s utálja az, aki eddig utálta, utálja az, aki még szereti:
Mégis tovaballag az éjbe, tünődve, mert a legtakaróbb álarc
a nyugodtság,
legszebb paplan az elhagyatottság, legjobb vánkos a néma
közöny.
1932