Kosztolányi Dezső

Kalauz

Mért érzem én azt oly gyakran
és egyre visszatérőn,
mindig világosabban,
hogy villamoskalauz is vagyok?

Dülöngve a kocsi ingó
talaján,
bőrtáska nyakamban,
állok.

Amint pedig megsimítom
homlokomat s a koplalástól
kis arcomat,
halavány emléke ég életemnek
az ujjaim hegyén
s emlékezem.

Aztán mikor vágtat a kocsi,
hadonászom, magasba kinyúlva,
tépem kezeimmel
őrjöngve a bőrszíjt,
csöngetve indulást, újra megállót,
és rossz fogaim közt
szidom, ezt a komisz életet
s a komisz gazdagokat.

Úgy hogy már nem is ő,
hanem én,
a csontja, a teste,
a vére, a lelke,
egészen.

Mért érzem én ezt?