Kosztolányi Dezső

Mért nem beszéltek, én halottjaim

Mért nem beszéltek, én halottjaim?
Hisz oly sebes fekete, néma szátok.
Mért nem sikíttok, nem nyöszörgetek,
ha férges nyár, fagyos tél csap reátok?
Csak fekszetek, mint alvó gyermekek,
sötét ruhátok cafrangokra válott,
jégarcotokba szörnyü dermedet
s valami őrült ismeretlen átok.
Nem féltek-e egészen magatokban,
ti elhagyott, magányos gyermekek?
Tág szemetekbe néma borzalom van,
és arcotok is oly fakó, beteg,
ti síri párnán alvó gyermekek.
Futok felétek átkozódva, zordan,
ha fönn a nap parázsa kialudt,
lábam gazos sírok kövére dobban,
nagy csöndetektől fátyolos az út.
Süket zugástok félve hallom ottan,
csakhogy nem értem álomszózatuk,
mert immár köztem és közöttetek,
aludni tért, kibékült gyermekek,
egy óceánnak némasága zúg.