Kosztolányi Dezső

Mikes szól

Az éjszakába fellobog a máglya,
     gyászsátorba tart a nagy vezér,
halotti ének búg a pusztaságba.

A kósza szél sejtelmesen beszél,
     a Marmorán kialszik mind a csillag,
a régi seb sír, sír, s a könnye vér.

A gyászdal, az örömzaj síromig hat,
     s ma kétszeresen nyom a szűk verem,
a szivárványos éj száz árnyat ingat.

És látok... A homályos éjjelen
     rohan Rodostó sok bús számüzöttje,
kik százakig pihentek itt velem.

Vágtatnak a koporsók dübörögve,
     csupa seb és sír a föld, rét, bozót,
s sápadt halottvivők állnak körötte.

És látok... És a lázas ég zokog.
     És jönnek a mélységből zúgva, forrva
halotti arccal sírva bujdosók.

Nyűtt tarsolyuk üres, szemük mogorva,
     a véreink ők s mennek reszketeg,
tépett zászlókkal, megbomlott sorokba.

Zsibong, dagad a kába körmenet,
     támolygva futnak el a szörnyü harctul
éhes, fehér, sovány kisértetek.

Vert páriák némán viharzanak túl,
     de sóhajuk egész hozzám sir át...
Megint a népemésztő, régi harc dúl.

Fut a levert, rongyos kuruc brigád,
     a vértelen harc véres áldozatja
zokogva keresi az Ádriát.

Bús társaik az égi madarak ma,
     s mennek, hogy a mezőn fakul a zöld,
s az őszi harmat nyomuk eltakarja.

Zokog az erdő, az ég fátylat ölt,
     s ők nekivágnak a kék végtelennek,
vérzik, vonaglik, nyög az anyaföld,

és a halottak mind, mind hazamennek.