Kosztolányi Dezső

Mint a magnézium...

Mint a magnézium, amelyet éjszaka
gyújt meg a fényképész, úgy ég a holdvilág.
Egy nyári vendéglő tornácán tünődöm
egyedül az éjben, mint utolsó vendég,
s már tíz perce nézem egy rossz gyufatartó
két sánta gyufáját.
Kószáltam egész nap, nem volt hova lennem
a csillagok alatt, szaladtam, megálltam,
utcapadra ültem, fáktól tudakoltam,
miért vagyok árva.
Jajjaj, édesapám,
halott édesapám, egyetlen, igazi
férfirokonom te, aki úgy szerettél,
ha most látnál engem.
Ha kitörve sírod kapuján e csöndes,
rémszerű órában erre kódorognál
züllött kabátodban, melyben eltemettünk,
szakadt gombjaiddal, rongyosan-férgesen,
mert a halottak mind bús, régi csavargók.
Jaj, hogyha most látnád
elmúlt életednek fájó maradékát,
s amint közelednél a túlsó oldalon,
végtelen-ismerős
acélkék szemeddel lassan, szomorúan
reám tekintenél.