Kosztolányi Dezső

Otthon

Régen
kószáltam én a földön-égen,
köd volt előttem, köd megettem,
fricskával és füttyel fizettem
a szélnek, s az utcát tapostam.

Mostan
nehéz a lelkem, mint a mázsa.
Jaj, ez az élet áldomása,
nincs semmi már, mi lángra gyújtson.
Nézd, itt a portám, itt a kulcsom,
itt asztalom és itt az ágyam.

Vágyam,
a szajha, összevissza-párzott,
vemhet vetett ki és bogárzott,
és rémet-szörnyet kölykezett.

Ezek
a fattyaim mind énbelőlem,
pocsolnak a vérben, velőben,
övék vagyok, enyémek ők,
a vérem isszák, vért, velőt
gyilkos szeszéllyel.

Éjjel
a zongora, mint barna medve,
fogat vicsorgat fenekedve,
mint krokodil lapul a díván,
párduc a karszék, enni kíván,
kihív a harcra, beleránt,
a szekrény lomha elefánt,
s a kályha az arcomba horkol.

Olykor
állok közöttük én, komoly-bús
és tiszta szívü, régi koldus,
nemzője e garázda népnek,
és reszketek, hogy összetépnek.