Kosztolányi Dezső

Sötét, nehéz tavaszi ég

Sötét, nehéz tavaszi ég,
viharba járó, tintakék,

és neked viszek koszorút,
te mindeneknél szomorúbb

bús gerjedés, bús temetés,
oly fullatag, olyan nehéz,

hogy lehull érett koponyám
a gyászod lila vánkosán,

és én is a tavasz vagyok,
fiatal, búskomor papod.

A sírban elrohad a hús,
de te azt mondod, nyílni bús,

bús küzdeni, bús kezdeni,
időt és lelket veszteni.

A lelkem még oly fiatal,
de látja, hol a ravatal,

s bár gerjedő és bár merő
súlyos-bús, mint te, szent erő,

és hallgatag és tiszta-új,
a kincse roppant mázsasúly,

roskadtan a jövőbe néz,
s mint a tavasz, sötét, nehéz.