Kosztolányi Dezső

Szavak

Aréna - üdvözöllek.
Nagy mozdulattal, mint a régi aktor,
aki a hódolattól
súrolja bókoló kezével lenn a földet -
úgy üdvözöllek.

Ezrek,
kiktől a székek rengenek,
s pillér és vasgerenda reszket.
Te rengeteg.
Fő és szem és szív. Emberek.

Elétek tesszük szó helyett a tettünk,
mert nem henyéltünk sívó homokon.
S a romokon
mi építettünk.

Kőből, velőből
és gondolatból, mely mindig előtör.
Bár ín szakad és kedv éle csorbul,
s agyarog
a pusztulás is, hogy legyőzzön orvul.
Egy kéz mutat most. Fölfelé a porbúl,
magyarok.

A gyermek játszik, mint az ember,
s az ember játszik, mint a gyermek,
szóval, virággal, fellegekkel.
Kockát emel és szörnyű terhet.
S a vak
végzettel szembeszállva összerak
játékból játékházat,
csodálva, hogy az ábránd, a csaló tett
egyszerre kőbe dermedt
és való lett.

Itt lenni nem lehet, csak játszani,
és élni-halni nem, csak játszani.
Lakója nincs,
vendége van ezer,
s a szíve mind
egyszerre ver.
Így áll a nagyvárosba, hol a bérház
üvölt, s a kocsma lármáz.
A klinikák és temetők között
az égbenéző, ködbe-öltözött.
Babonás és csoda
tündéri palota,
mely sorsokat remekbe mintáz,
az álmainknak várfoka: a színház.

Tömeg, te óriás,
munkától és könnyektől glóriás,
melynek kiáltás örvénylik a torkán,
s a tapsa olyan orkán,
mely a fülünkbe mennydörög sokáig.
S ha hömpölyögnek habzó hahotáid,
kacagsz, akár csak egy vidám,
egészséges titán:
fogadd el ezt, hidd meg, titáni játék,
és játszadozhat véle a titán-nép.
De, félelmes, ne rémíts, mert mi félünk,
igazságos, igazságot ne ossz,
mert ki játékban igaz, az gonosz,
és mi kegyedből élünk.
Ezerfejű, ints az ezerfejeddel,
ezerszemű, nézd ezt és íme vedd el.
Ezerszivű, add az ezer szived -
s e ház legyen tied.