Kosztolányi Dezső

Szeptemberben

Midőn utolszor voltam a szobádba,
hideg, fagyos volt az arcod, kezed,
az asztalon égett a kézi lámpa
halványan, reszketeg.

Künn háborogva zúgott a setét ősz,
bús titkokat beszéltek mind a fák,
te mosolyogva mondtad: újra vért köpsz,
s már várod a halált.

Kályhád kihűlt. Fáztunk. Én tűzre tettem.
Hullott a könnyem, s bámultál reám,
majd megcsókoltál a halotti csendben,
mint egy szelíd leány.

Beteg vagy. A szemed sötétzöld,
mint az álmatlan, őszi tenger.
Csend van, vihar lesz s gőgös ajkad
még szólni sem mer.

Vágy lázadoz tüzes eredben,
sorvasztja a húsod s a csontod,
nehéz hajad sötét palástját
lassan kibontod.

Napsárga szoknyád büszke tested
márványvonalját zúgva mossa,
s rám hullsz pihegve, mint egy érett,
nagy tearózsa...

És vége lett a drága napnak...
Az alkonyi, szines szivárvány
égett az ablakok üvegjén,
s köd szállt a szélnek röpke szárnyán.

Homály repült a zöld szalonba,
s én andalogva készülődtem,
a lámpaláng táncolt a széltől,
s felsercegett az esti ködben.

Általkaroltál vaskaroddal
s rimánkodó gyermekszeszéllyel
panaszkodtál, hogy a fejed fáj,
és félsz, ha jő a rémes éjjel.

S ahogy habozva ingadoztam,
felém nyujtottad csendbe, halkan,
az ajkad, vérvörös virágom...
leszállt az éj, s én ott maradtam.

Forró az ágyam, künn az éj sötét,
az égen álmosan hunyorg a csillag,
fénnyel himezve borzongó ködét.

A fényre várok, mely tán búmra írt ad,
hogy újra majd találkozom veled,
s te lángot adsz én koldus álmaimnak,

már látom is hajlott, dacos fejed,
bűvös közelléted már most is érzem:
te jössz s egymásba villan réveteg

négy, szétfeszült, álmatlan és sötét szem.

Éjfél lesz, ájultan pihen a föld
és álma édes, álma mély,
a dolgos ember párnájára dőlt,
sötét az éj.

De én nem alszom, lázba küszködöm
s fönn látok két tüzes szemet,
mely tágra nyílva a sötét ködön
reám mered.