Kosztolányi Dezső

Titkos jelenések

1

Nehéz fejem némán lecsügged.
A szívem is alig dobog.
Most siratom az életünket,

az eltünőt, a lángolót.

Egyik nap úgy fut, mint a másik,
s csak nézzük egymást én s az éj,
éjféltől hajnalhasadásig.

Az ablakom homálya mély.

Tízezer éve itt virrasztok,
ennen-magamba zsibbadok,
s már meg sem értem künn a harcot.

Köröttem árnyak s angyalok.

Mi lesz velem? Csak néha érzem
az életet velőmbe fent,
egy óriási lendületben.

Aztán megint éj. Béke. Csend.

2

Már senkisem tud majd felőlem,
és egymagamba gyászolok
vak szemmel és fogyó erőben.

Nem sejti senkisem, hogy éltem,
csak én tudom, az átkozott,
s sírásom is elvész az éjben.

Már-már tükörbe sem tekintek,
ködkép leszek, bizonytalan
árnyéka tűnő éveimnek.

És elfelejtem önmagam...