Kosztolányi Dezső

Venus Mystica

Legyen tiéd az életem s a vérem,
észromboló, szívejtő szerelem,
tépj rongyra mindent, mi lélek, szemérem,
törd össze álmaim és életem.
Mi félelmesebb nálad és mi mélyebb?
Tebenned egy lesz a halál s az élet,
s csókolkozik sikongva esztelen.
Észromboló, szívejtő szerelem.

Párnád olyan lágy, mint a síri párna,
koporsód hűs, de lefekszem bele.
Halálos kedvbe hívsz gyönyörcsatákra,
te gyásznak násza, holtak élete.
Hűs, rettegéses érzés vonz a nőhöz,
egy bús vágy, mit mindenki titkon őröz.
Láztól vacog, fagytól ég homlokunk,
félünk a sírtól, s tűzzel csókolunk.

Elfogyni, égni hajt az ősi törvény,
a láng a kéklő égben eltünik,
hűvös avar zúg az erdőknek öblén,
a víz oszolva hányja gyűrüit.
Egy másvilági kény játszik mivélünk,
a sírokon fetreng a szenvedélyünk,
csókért kapjuk az életet s halált,
és tőle éled a víz, lomb s a láng.

Te jársz e fátyolos, sötét világba,
bölcsők, koporsók titkos Vénusa,
én is tehozzád futok, mint az árva,
látom, teérted zúg e vad tusa.
Megsebzett lelkem, e vérző galambot
neked adom, s előtted porba hajlok,
s ujjongva zengem napfényes imád,
tied a könny, vér s az egész világ!