Kosztolányi Dezső

Verés

Hogy vertek engem, kisfiam, nőm,
kiket szeretek, édesek,
tirólatok dalol ma lelkem,
mely csupa jaj és csupa seb.

Ha sírsz, fiam, halvány sirással
versz engem, és ütöd urad,
én asszonyom, ha tompa délben
a hőmérőd lázat mutat.

Akik gyülöltek, mindig adtak,
ők a szelídek és a jók.
De görcs nekem, halál a jóság
és keserű és fáj a csók.

Mert vertem, akiket szerettem,
s kiket szeretek, vernek ők.
Mostan sötét kezüket áldom,
áldottak a nagyon-verők.

Így még csak az Istent szerettem
kisgyermeki, bús éjeken,
ő vert ilyen kemény ütéssel,
a nagy, a vak, a végtelen.

Jaj, én tudom, hogy nem mulatság
szeretni és nem heverés.
De most tudom, szeretni szörnyű,
szeretni az: verés, verés.

Verjétek életem kegyetlen,
amint sose vert a harag,
verjétek értetek kiáltó,
könnytől fuldokló szájamat.

Én nem panaszlom, hogy szerettem,
és hogy szeretni fájt nagyon.
Verjétek a jobb és bal arcom,
szívekkel verjetek agyon.