Madách Imre

A betyár

Bujdos az ezüst hold halvány fellegek közt,
Míg alatta a nyír csendesen terül el,
Itten árny, sugár ott, éles körvonallal
Számtalan ábrándos alakot idéz fel.

Reszket a fehér nyír, - a sötét bokor zúg,
Messziről döbörgve hallik ló futása.
Néha-néha csendül, szikra pattanik fel,
S mint fehér kisértet felhő száll utána.

Éjsötét a ló, úsz lobogó sörénye,
Ámde még sötétebb a lovas alakja,
Csak kettő ragyog rajt: a fegyver kezében,
S mint baljóslatú tűz barna szeme párja.

Puszta halmot ér, ott nyujtozik sötéten
A bitófa kettes ága meredezve.
A szokatlan zajra a bagoly kireppen,
És víjog - csapúdik - kört írván felette.

Horkol, tüsszög a ló - borzad a lovas is,
Ámde sarkantyúba kapja s messze vágtat,
Hátra nézve többször, hogy vajjon felhő-e
Vagy halvány kisértet, mit nyomában elhagy.

Csakhamar csendes kis helység áll előtte,
Mindinkább szelídűl a lovasnak arca,
S mintha a betyárnak tudná gondolatját,
Csendesülni kezd a hű ló is alatta.

Ugatás köszönti, felnyerít fogadva,
Míg gazdája egy kis mécs világra néz csak;
S úgy megértik egymást, egy kicsinyke háznál
A falucska végén önként hogy megállnak.

A lovas lepattant, arca mosolyog most,
Ablakhoz siet, nincs fegyver a kezében,
Furulyát keres ki a szüre ujjából,
Bétekint; - mi lelte, hogy megáll meredten.

Csak néz, néz sokáig, míg izmos kezével
Haragos szemében egy könyet fakaszt szét,
A kicsiny tilinkót ablakon felejti
S nyalkábban mint egykor üli újra nyergét.

Vigan fütyörészve vágtat el legottan,
Hetykén félre tolja süvegét szemébe,
Lelkének viharját csak lova gyanítja,
Mert hogy most erősebb sarkantyú döfése.

"Lány, nem bántalak, nem, mormogá magában,
Hisz te olyan gyenge, oly haszontalan vagy.
Onnan a csárdából halld, mint mulatok ma,
És ne örvendezz, hogy tán bizon sajnállak.

Ámde most jőjjön már a pandúr előmbe,
Ha veszek, hát vesszek, vagy miért is élek;
Hej, de bosszut állok e hitvány világon,
Melyben a leány is ilyen törpe lélek."