Madách Imre

A család képe

Hegy legyen a férfinak valója,
Kivül zordon, láng szivében,
S kőhéjában léha, gyáva,
Hogy arany van, meg se lássa,
Csak ki érte küzd s munkál erősen.

Homlokát cserkoszorú övezze,
Keble drága bort teremjen,
Szívderítőt s hogyha úgy kell,
Részegítőt szellemével,
Az valódi férfi, aki ilyen.

Légyen a nő lelke róna sikság,
Ismered pár pillanatra,
Rajta dús kalászi lengnek
A mindennapi kenyérnek,
És mosolyg a kedv piros virága.

S hogy kedves zománca megmaradjon,
Éjszaknak kemény fagyától
Óvja a hegy, oldalánál
A siknak, mely őr gyanánt áll,
S nem retten meg a sors viharától.

Ámde aztán hogyha küzdve híven,
Szembe száll a bérc a bajjal
És borong cseres tetője,
A sík vigaszul feléje
Mosolyogjon tündér délibábbal.

És ha hegy a férfi, róna a nő,
Gyermekök a szós patakcsa;
Hegy vezérli küzdni őtet
Szirtélekkel. Dús mezőket
Csendesen élvezni sík tanítsa.