Madách Imre

A dalnok jutalma

A dalnok énekel
Szívrázó hangokat,
Szerelmet, és király
Tiporta honokat.

Zeng síri hangokon
Egy elveszett hazát,
S a jog szent mezején,
A büszke daliát.

A jog szent mezején,
Hol síri csend ural;
S a por egy őskori
Nagy óriást takar.

S ezernyi taps rezeg
Dalára és füzér,
De szíve hallgat, óh,
Nem ez mit érzte kér:

S körültekint a nép
Zajongó táborán:
Rideg ború tenyész
Magasztos homlokán.

S egy lányka messze áll
Elfojtva érzetét,
Csak könnye tölti el
Dicső azúr szemét!

S ha jő szerelmeért
Esengve a vitéz:
Busongva nem felel,
S borús honára néz.

De égszemében oly
Dicső sugár derűl;
Melynek villámlatán,
A jégkebel hevűl.

S e nézte elragad
Csatás mezők felé;
E nézte a vitézt
Hadistenné tevé.

S ha egyesültenek,
A hont kimenteni,
Hol így a fergeteg,
Mely azt ledöntheti?

S a dalnok arca ím
Dicső sugárban ég!
Jutalma ez leve,
Mit esdne szíve még?