Madách Imre

A fecskéről

Messze, messze, messze szép kelet földéről,
Honnan a nap jár el látogatni minket,
Hol minden virágért nem kell harcra szállni,
Mert még édes frígyben él ember, természet;

Hol rózsáknak kelyhén tündérek ringóznak
És virágharangok közt dalt suttog a szél,
Hol még Éden álma nem tünt el egészen,
S a költők dalában, nők szemeiben él;

Hol szent hagyományként tiszteletben áll fenn
A lélekvándorlás egyszerű szép tanja,
És a büszke embert édes jó anyjához
Még szelíd költői pántokkal csatolja;

Onnan hozta e dalt egy dalos madárka,
Meglesém, hogy nyári éjjel énekelte,
Bár zománca eltünt, amint átfordítám
A költőietlen emberi beszédre.

Kedves kis hajlék állt pálmafák árnyában,
Nyúgalom s jólét volt benn a házi isten,
Küszöbén a puszták lankadt vándorának
Enyhülést mosolygó szív hozott serényen.

A szép Hermione volt a ház úrnője,
Kora özvegységre hagyta férje őtet,
Két kis gyermekével házi gondok súlyát
Bízva rá s a sírnál gyászoló keservet.

De a bú erősebb volt, mint Hermione,
Hervadt, hervadt, mígnem ő is sírba szállott,
És virágai közt, melyeket nevele,
Kis kertében alvá az örökös álmot.

Férjével volt hát most, ah de szíve ismét
Vissza, vissza vágyott kisgyermekeihez,
Jehova fecskébe költöztette lelkét
S jól ismert házának csarnokán fészkelt ez.

Ott virrasztá kedves árváit, s könnyülten
Vissza, vissza szállt a férjhez messze földre;
Hamvából meg ciprus nőtt és árnyékával
Gyermeknek, virágnak lett enyhadó őre.

Igy folyt ez soká, nőtt a fiú és a lány,
Ismerték, szerették a kis házi fecskét,
Ez költé fel őket reggeli dalával
S vidáman viszonzák édes csevegését.

S hogyha a kis kertben pajzán játékok közt
Elhevülve dűltek anyjuknak sírjára,
Homlokuk letörlé s enyhe szelletével
Felüdíté őket a ciprusnak árnya.

Ifjú lett a gyermek, hajadon lett a lány,
Azt ki a világba tetterő üzé el,
Ennek kebelében szunnyadó világát
Szerelem bűbája mostan ébreszté fel.

Ott ültek merengve, anyjuknak sírjánál,
Rejtélyesen rengett a ciprusnak árnya,
Mintha mondaná, hogy féltve félti őket,
S fájva kérné, hogy ne hagyják őt magára.

És a csarnokról a fecske is megszólalt:
"Lányom, szent érzés az, mely szivedben ébred,
Szent, de veszedelmes, kéje üdvözítő
S kínja öl, ládd engem is siromba ez tett.

Óh fiam! bejárom én is a világot,
S látod mégis mindég, mindég visszatérek,
El ne menj, erődet, szívedet hagyod majd
Útadban, s párját nem leled e fedélnek,"

De az ifjú és lány, csak mereng tovább is
Új tündérvilágért epedez, epedez,
S elbusultan, hogy már gyermeki sem érték,
A kis fecske elszáll, mint szokott, férjéhez.

Nap megy nap után, s hogy visszatér fészkéhez
Messze földön jár már vándorúl az ifjú,
Sorsnak sujtó karja nehezült a házra,
Külsején romlás van, belsejében a bú.

Fű nő küszöbén, beroskadt fedelére
A galamb nem ül már, kerte dudvát terem;
Minden elkerűli az átkozott házat,
Minden odahagyja, csak a kis fecske nem.

Megkeresi fészkét csarnokán a háznak
S ím meglátja lányát a ciprus árnyában,
Mostan is mereng, mint egykor, ah de arcán
Most nem tündér álom, de nehéz keserv van.

Halvány epedéssel messze, messze vágyó
Pillantása könnyűn által nézi, nézi,
Merre a hűtlen ment, átkot küld utána,
S megvetést, de titkon áldja és reményli.

Résztvevő bánatként lengi őt körűl a
Ciprus árny, vigaszt zeng a fecske feléje;
Most megérti a lány, jól esik szivének,
Hej de búját még se adja ő cserébe.

Látja ezt a fecske, s újra útnak indúl,
Gyermekét, az ifjat, s a hűtlent keresni,
Hogyha visszahozza őket a tűzhelyhez,
Felvirúl még háza, titkon úgy reményli.

Holnapok multával megtér az ifjakkal,
Ah, de alig ismér már az ősi házra.
Oly egészen más az, fényesebb, virágzóbb
És mégis hidegebb, idegen nép lakja.

Semmihez sem vonja ezt gyöngéd kegyelet,
A kis fecske fészket sem hagyá zugában,
Hasztalan keresi hajdani lakója,
Mindenütt multjának sírján új virág van.

Aki elhagyá a lánykát, most porából
Nőtt kicsiny virágot visz el mint ereklyét.
A fiú meg anyja hamvából nőtt ciprust
Vágja vándorbotnak, mint végső örökjét.

Az kíséri őt el viharos éltében;
Védi lépteit mint véd az anyaáldás,
S támaszául áll még, amidőn elhagyta,
Amidőn megcsalta őt minden, minden más.

S a fecske is elszáll, száll másodmagával,
E házhoz már többé semmi sem csatolja.
S amint száll társától kérdi: "Merre lányom?"
"Rakjunk fészket, mond ez, a megtért házára."